Kulisszatitkok – Szénási Krisztina

HOGYAN KÉSZÜLT? A Megbízom benned című regény háttere

SzenKri-ADMIN — Tue, 02 Mar 2021 13:45:36 +0000

2020 áprilisa a hónap, amit legtöbben legszívesebben visszaküldenénk a feladónak. Korlátozások, lezárások, első országos „maradj otthon”-kampány. Az iskolák, éttermek és az intézmények zárva, az irodai dolgozókat hazaküldik home office-ba, a lefoglalt időpontokat sorra mondják le a kórházak. Az emberek maszkban szálnak fel a metróra és az utak szépen lassan kiürülnek. Világjárvány van.

Kétségkívül ez az egyik legszürreálisabb helyzet, amibe életem során kerültem, habár váltig állítom a mai napig, hogy mindig az élet írja a legjobb sztorikat. Eleinte én is figyeltem az eseményeket: mikor, hol, hányan betegedtek meg, mit lehet tudni a vírus hátteréről, hogyan tudok védekezni ellene. Még nagyobb érdeklődéssel követtem a közösség reakcióit. Az emberi viselkedés lelkes kutatójaként lenyűgözött az érzelmek szélsősége. Hitetlenség és meggyőződés, könnyedség és félelem, valóságtagadás és valóságferdítés, elméletek, összeesküvés-gyártók, humorizálók. És mindezek mögött mi mindannyian: egyszerű, hétköznapi, tisztességesen élni próbáló emberek, akik belekeveredtünk egy állapotba, amiről nem tehetünk, amit nem mi akartunk, s amit most mégis meg kell tanulnunk uralni, anélkül, hogy bárki is megtanította volna valaha is, hogyan kell viselkednünk extrém helyzetben.

Két fizika-kísérlet és derékszögű háromszög között nem volt sosem téma az iskolában, hogy hogyan kell helyt állnunk kihívások idején, ahogy nyelvtanórán sem, hogy hogyan különböztessük meg az álhíreket a valóságtól, hogyan döntsük el, hogy kire hallgatunk. Voltak idők, amikor álmunkból felverve is mindent vágtunk a gerinchúrosokról és egyszikűekről, de alig valamit arról, hogyan vállaljunk felelősséget a saját egészségünkért. Akadtak helyzetek, amikor csapatokba kényszerültünk, mondjuk tesiórán, de ez nem jelentette azt, hogy a csapatmunkát is megismertük volna. Ha szerencsések voltunk, akkor volt egy olyan hobbink, sportcsapatunk, zenekarunk, szellemi közösségünk vagy munkahelyünk a későbbiekben, ahol megtapasztalhattunk, hogy minden, amit teszünk, kihat a körülöttünk előkre is, és ennek tudatában hoztuk meg döntéseinket – de ha nem, akkor bizony lehet, hogy csak a saját világunkba bezárva éltünk 2020 tavaszáig.

Épp ezeket a kérdéseket elemeztem magamban (nálam fejben mindig megy a műsor), amikor felsejlett előttem egy karakter képe: egy fiatal, kék hajú lányé, aki mindenhonnan kilóg, mert a kékhajúakhoz túl magas, a magasaknak pedig túl kékhajú. És amikor megvolt ez a kissé extrém karakter, beugrott, hogy mi történne, ha ő keveredne valamilyen furcsa helyzetbe. Például, egy olyan világban élne, amit épp le akarnak gyűrni az idegenek, és amelyben az egyetlen védekezési lehetőségünk az alufólia.

A Megbízom benned egy könnyed, fiatalos történet. A főhősnő, Lexi, éli a maga egyszerű, rutinokkal teljes életét, mígnem megismer egy másik fiatalt, aki felülírja benne, amit addig gondolt a világról. A két főhős olyan helyzetben találja magát, amelyben csak együttműködve, egymásban bízva léphetnek tovább.

A könyv egyik fő helyszíne egy reggeliző-kávézó, itt ismerkednek meg a fiatalok is. Nem volt tudatos döntés Lexit ebbe a közegbe helyezni, de a történet haladtával értelmet nyert számomra ez a motívum. Tudat alatt az dolgozhatott bennem, hogy több ismerősöm is a vendéglátásban dolgozik, és ők bizony az emberi viselkedés legkülönbözőbb vállfajaival szembesülnek nap mint nap. Lexi rutinos pincérnő, és ez egyben magyarázat arra is, hogy miért reagál viszonylag rezignáltan a főhős furcsaságaira. Tapasztalatom szerint a rutinos vendéglátósok épp így válaszolják meg a legkülönösebb vendégigényeket: egyetlen szemrebbenés nélkül.

Különös, hogy végül is ez lett az egyik legérintettebb szakma a járvány során, hiszen 2020-ban rengeteg étterem, kávézó, vendéglátóhely volt kénytelen bezárni kapuit, vagy teljes mértékben átszervezni tevékenységét. A regényemmel előttük is tisztelgek, mint ahogy a sofőrök, eladók és sok mindenki más előtt, a teljesség igénye nélkül.

A Megbízom benned nagyon más, mint az első két regényem: míg a Születésnap és a Kacskaringó esetében „belülről” dolgoztam, és olyan történeteket meséltem el, amelyek valahol már bennem voltak, a Megbízom benned meg sem született volna, ha nincs 2020. Talán épp ezért sikerült egy sokkal könnyedebb hangnemet megütnöm ebben a regényben: mindenképp szerettem volna szórakoztató formába önteni a valóságot. A Megbízom benned egy kísérlet volt, egy spontán ötlet, amit egy hónap alatt írtam könyvvé. Ugyanakkor, fontos mérföldkő az utamon abból a szempontból, hogy olyan szerzővé váljak, aki a jelent dokumentálja és a mai embereknek állít emléket.

The post HOGYAN KÉSZÜLT? A Megbízom benned című regény háttere appeared first on Szénási Krisztina.

HOGYAN KÉSZÜLT? A Kacskaringó című regény háttere

SzenKri-ADMIN — Tue, 02 Mar 2021 13:35:17 +0000

Sok minden, ami a szereplőimmel megtörténik, velem is megtörténhetett volna, vagy akár meg is történt valakivel a közvetlen környezetemben. A Kacskaringó olyan kérdésekkel néz szembe, mint lakhatási válság, késői leválás a szülőkről, eltolódó felelőségvállalás, internetes zaklatás, eltűnő szakmák, elvándorlás – tehát mindazzal, ami az én generációm sajátja.

2020 januárjában kezdtem el írni második regényemet, a Kacskaringót. Az apropó egy újabb regényíró kihívás volt, Fejős Éva kezdeményezésében. Mivel addigra már túl voltam egy befejezett regényen, a második kihívásba már sokkal tapasztaltabban léptem be: már tényként könyvelhettem el, hogy képes vagyok megírni egy regényt. Igaz, amikor elkezdtem, még nem tudhattam, hogy Évának tetszik-e majd az első írásom, a Születésnap – azonban ez nem befolyásolta a döntésemet, hogy folytatom-e az írást. Az írás művelete, a történet megalkotása, a karakterek megszületése olyan élményt nyújtott, ami annyira beszippantott, hogy tét nélkül is vállaltam ezt a feladatot.

Ismét várt rám egy feladat: ki kellett ötölnöm, miről tudnék írni egy regényt. Szinte azonnal jött a döntés, hogy a saját generációmról fogok írni, az úgynevezett ypszilonokról. Minden emellett szólt. Egyrészt, mit ismernék jobban, mint a saját korosztályom életét. Másrészt, úgy találtam, hogy bár munkaadói és tanácsadói közegben sok figyelmet kap ez a korosztály, a nagy nyilvánosság mégsem beszél róla eleget, hogy milyen napi kihívásokkal is küszködnek a mai fiatalok, és ugyanakkor mégis mennyi potenciál rejlik az ő találékonyságukban.

Az irodalomnak, a szórakoztatáson túl, szerintem az is feladata, hogy felhívja a figyelmet az aktuális kérdésekre. Ha szakmai fórumokon, életmódmagazinokban meg is jelenik az Y-téma, a regényekben még nem igazán látom nyomát. Így született meg a döntés, hogy saját korosztályom szószólója leszek.

A regény története nagyon egyszerű és hétköznapi.

Hat fiatal, huszonéves lány keresi az útját az életben, igyekezve megfelelni a magánéleti, munkahelyi, párkapcsolati, közösségi elvárásoknak. Sok minden szerepel a történetben, amit a húszas éveinkből ismerhetünk: buli, fiatalság, szerelem, mamahotel és önállóság, megcsalás, sírás és nevetés, öröm és bánat, bizonytalanság, túlórák, céges autó, utazás, útkeresés, mindez abban a digitalizált közegben, ami nélkül egy mai fiatal élete már elképzelhetetlen lenne. A randit messengeren beszéljük le, a workaholic barátnővel Viberen tartjuk a kapcsolatot, az exről Facebook-on tudunk meg híreket, a naplementéinket pedig posztoljuk Instagramon. Ez már túlmutat a „folyton a telefonodat nyomkodod” rigmuson: ma már így élünk, így tudunk lépést tartani a világgal és kapcsolódni a többi emberhez. Lehet ágálni ez ellen, de érdemesebb megtanulnunk úgy együtt élni vele, hogy közben mégis önmagunk maradunk.

Lili, a történet főhőse, sokáig kicsit semmilyen karakter. Sokszor nem ő dönt a saját élete felől, átadja annak jogát mások kezébe, nem vállal igazi felelősséget önmagáért. A történetben visszatérő motívum az első szerelem, Valter, és kettejük váratlan szakítása, amin főhősnőnk a mai napig nem tudott túllépni. Szimbolikus, hogy csak a történet végefelé, amikor már kinő a kislányszerepből és kezd valódi felnőtt nővé érni, kérdez rá Lili, hogy tulajdonképpen miért is hagyta őt ott annak idején a barátja. Sok ilyen kihívás kíséri még a főhősnő útját, ami nem mindig az ő hibája: mindannyiunknak dob az élet olyan labdát, amiről, csak ha elkapjuk, tudjuk meg, hogy az valójában egy jó súlyos medicinlabda. Erről nem tehetünk, de azt már eldönthetjük, hogy mit kezdünk a ránk testált súllyal. Megosztjuk másokkal, hogy könnyebb legyen a teher, vagy a környezetünkre testáljuk, hogy hadd cipeljék ők, csak nekünk legyen könnyebb. Esetleg letesszük, amíg kitaláljuk, hogyan legyen. Vagy mondjuk megpróbálunk izmokat növeszteni, hogy jobban elbírjuk. Ez a tudás, ez az önmagunkért történő felelősségvállalás nyitja majd fel Lili szemét, és segít majd neki döntést hozni a saját élete felöl, és ugyanez bátorítja majd a többi szereplőt is ilyen-olyan sorsdöntő lépések megtételére.

Lili nem csak főszereplője, hanem narrátora is az eseménynek, aláhúzva ezzel önnön kívülmaradását az irányításból. A regény szerkezete igen érdekes. A történet elején a közel harminc éves Lili ül, és azon töpreng, hol szúrta el az életét – hogy aztán egészen a diplomaosztójáig utazzon vissza az időben, és onnan, visszatekintve próbálja meg felgörgetni, hogyan is sodródott ő abba a helyzetbe, hogy egyedül ül egy padon, bőröndjeivel körülvéve, télvíz idején. Ez a retrospektív mód segít neki abban, hogy kívülről lássa önmagát, a saját életét, és annak történéseit. Hét évet repülünk végig, és meggyőződésem, hogy mindegyik évben történt legalább egy olyan dolog, amikor Lilinek esélye lett volna letérni az örök áldozatiság ösvényéről. Nem jelölöm meg, szerintem mik voltak ezek az események, és afelől sem ítélkezem, hogy csak akkor és ott állt ki magáért, amikor. Abban hiszek ugyanis, hogy igenis van olyan gyümölcs, aminek be kell érnie, és csak a tapasztalat és a tudás vértezhet fel bennünket az élet kihívásaira. Persze vannak olyanok köztünk, akiknél ez korábban elérkezik, és olyanok is, akiknél később: Lilinek harminc éves korára kezd el benőni a feje lágya. A hét éves ciklus nem véletlen: a mesék világából vettem ezt a számot, ahol a főhős gyakran szembesül annak jelentőségteljes szimbolikájával: hetedhétországban vándorol, hogy megtalálja a kincset, hét évet raboskodik, mielőtt kiszabadul, hét fejét vágja le a sárkánynak, mire elnyeri méltó jutalmát, és a többi. Szeretem ezeket az ősi, tiszta, hagyományőrző bölcsességeket, amelyeket a mesék tanítanak, és ez bekúszott ide, ebbe a regényembe is.

A Kacskaringó azt képviseli, hogy az életünkben mindig lesznek mellékvágányok, letérők, amelyekre nem számítottunk, kanyarok, amelyeket nem terveztünk be. De ha szem előtt tartjuk, mit szeretnénk végül megvalósítani, akkor végeredményben minden lépés ahhoz visz közelebb, amit igazán szeretnénk. Ami néha nem az, mint ahogy az az út elején látszik.

The post HOGYAN KÉSZÜLT? A Kacskaringó című regény háttere appeared first on Szénási Krisztina.

HOGYAN KÉSZÜLT? A Születésnap című regény háttere

SzenKri-ADMIN — Tue, 02 Mar 2021 13:04:50 +0000

Látszólag egy család, akik összejönnek megünnepelni a Nagypapa nyolcvanötödik születésnapját. Valójában annak lenyomata, mily sokrétűen vagyunk képesek érezni és gondolkodni mi, emberek, és mennyi minden történik, történhet a felszín alatt.

Nagy igazság, hogy mindenkinek megvan a maga baja és öröme.

Nem kivétel ez alól a Születésnap című regényem népes családja sem. A szereplők ajándékaikkal együtt titkaikat is magukkal viszik az ünnepi asztalhoz. Nem mind adnak hangot a belső gondolataiknak: némelyek elfojtják őket, mások elhessegetik, mások későbbre időzítik a fontos beszélgetéseket. Olyan családtag is van, akinek csak a viselkedésén érezni: ez a nap más, mint a többi. Van olyan, aki érzékeli a másik lelkiállapotát, és igyekszik mellette állni. Van olyan, aki látszólag csak magával törődik, miközben valójában minden gondolata a szeretteié. Pont úgy zajlik tehát minden, ahogy azt a való életben is nap mint nap tapasztalhatjuk.

A családfő, az idős nagypapa, mintha ráérezne minderre. Ünnepi beszéde, mely kétségkívül a mű csúcspontja, akaratlanul is útmutatóval szolgál mindannyiuk számára. A regényből nem derül ki, sejti-e a bölcs ünnepelt, ki-ki milyen élethelyzetben találja magát éppen. E kérdés megválaszolását az Olvasó képzeletére bízom. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy részben tudja, részben pedig saját ösztöneire és élettapasztalatára hagyatkozik, amikor szóra emelkedik. A nagypapa, úgy képzelem, pontosan érti, milyen kihívások érhetnek bennünket az életben, és hogy ezeket hogyan tudjuk hittel, derűvel, szeretettel átvészelni. Ő a saját születésnapját nem arra használja, hogy magát éltesse: inkább arra, hogy megerősítse a hallgatóságát: nincsenek egyedül. Ráadásul, egy váratlan csavar révén, példát is mutat életigenlésből. Ilyen beszédre mindannyiunknak szüksége lenne legalább egyszer az életben. De hogyan kerül mindez egy szórakoztató regénybe?

Az ötlet

Az ötletet saját mentáltréneri tanulmányaimból vettem, amit még bécsi tartózkodásom során végeztem el. A képzésen rengeteg tudatosság-feladatot végeztünk. Az egyik a „nyolcvanadik születésnapom” című volt. A feladat egyszerű: képzeld el, hogy a nyolcvanadik születésnapodat ünnepled. Nézz végig magad körül: hol vagy? Kik vesznek körbe? Milyen élethelyzetben találod magad? Családban? Barátokkal? Egy szép kertben? Egy elegáns étteremben? Egészségben?
Ha már kiszínezted magadnak a képet, tekints vissza a jelenbe: hol tartasz most ehhez képest? Mit teszel azért, hogy tíz-húsz-harminc-negyven év múlva úgy ünnepelhess, ahogy szeretnél?
Ennek a retrospektív, azaz visszatekintő gyakorlatnak az a lényege, hogy rávilágít: mik is a számunkra fontos értékek az életben. A pozitív pszichológia azt hirdeti, hogy az gyarapodik életünkben, amire a legtöbb időt/figyelmet/energiát fordítjuk. Ennek értelmében felelősek vagyunk azért, hogy ott találjuk-e magunkat ezen a jeles jubileumon, ahol szeretnénk. Azaz, hogy arra fordítsunk időt, ami valóban számít.

Nagy hatással volt rám ez a feladat. Azt nem mondhatom, hogy akkor döntöttem el, hogy belevágom a fejszémet az írói pályába, mert azt már korábban elhatároztam: de annyi bizonyos, megerősített engem azon, hogy jó úton vagyok. Akkoriban egy bank informatikai részlegén dolgoztam, rengeteg időmet, munkámat, kreativitásomat adva a munkahelyemnek. Úgy éreztem, hogy az a sok energia, amit ebbe fektetek, nem fog engem jó érzéssel eltölteni negyven-ötven év múlva. Míg az, hogy volt bátorságom megvalósítani a gyerekkori álmaimat, mindenképp elégedettebb emberré tesz majd engem.

Persze az életben nem lehet mindent eltervezni, és nem csak rajtunk múlik a sorsunk. De amit megtehetünk, azt érdemes megtenni, hogy nyugodt lelkiismerettel nézhessünk majd vissza a jeles napon.

Szerettem, ahogy a szereplők mind megszívlelték a családfő szavait, ki-ki a saját érettségének és természetének megfelelően. Ebben a történetben nincs „happy end”, mert nincs „end” sem: az élet megy tovább a maga útján, és a családtagok a történtek hatására mind sokkal jobban odafigyelnek majd önmagukra és a mellettük élőkre. Ahogy, reményeim szerint, az történet Olvasói is.

Sokan tudjátok: a regényt harminc nap alatt írtam meg egy kihívásra, és küldtem el Fejős Évának, hogy véleményezze. Éva a kihívás utolsó napjaiban árulta el: az írásokat, amelyek elnyerik tetszését, megjelenteti majd saját kiadójában. Eszembe sem jutott, hogy az én könyvemet is kiválaszthatja majd: de aztán pár héttel később jött az e-mail, hogy mégis elnyerte tetszését. Itt van hát a happy end, gondolhatnánk! Azóta már tudom, hogy nem: egy regény megjelenése, könyvvé válása, bár kétségkívül jelentős mérföldkő, csak az első lépés egy nagyon hosszú, tekergős, fáradságos és csodálatosan kiszámíthatatlan úton. De, hé? Hát épp én írtam arról, hogy mindig menni kell tovább az úton. Nem is lehetne méltóbban ünnepelni ezt a Születésnapot.

The post HOGYAN KÉSZÜLT? A Születésnap című regény háttere appeared first on Szénási Krisztina.

ÍRÓ SZÜLETIK – A Születésnap c. regény létrejötte

SzenKri-ADMIN — Tue, 02 Mar 2021 12:46:11 +0000

Első regényem létrejötte igazi mesébe illő történet.

2019 ősze volt. Épp rászántam magam, hogy saját vállalkozást indítok, és bár már tudtam, mi az, amiben eléggé hiszek annyira, hogy mások felé is képviseljem, és azt is tudtam, mi az, amit másoknak nyújtani tudok, hatalmas fejtörést okozott, hogy ezt milyen formában tegyem. Addigra már vezettem egyéni tanácsadásokat, főként önkéntes alapon, kapcsolatépítési célzattal. Egy céggel is partnerségbe léptem, de erre még nem lehetett biztos alapot húzni. Mindenki csak ontotta a tanácsokat, hogy legyen egy termékem, egy szolgáltatásom, ami csak az enyém, de fogalmam sem volt, mi legyen az. Olyan erőltetettnek éreztem ezt az egészet, hogy én majd szimplán üzleti alapon hozzak létre bármit is.

Épp a legismertebb közösségi oldalon görgettem, amikor szembejött velem egy kihívás: „Írj meg egy regényt harminc nap alatt”. Mindig vágytam írni, azonnal megszólított. El is felejtettem mindent, amin addig gondolkoztam, mentálisan teljesen a feladatnak szenteltem magam. Végre nem valami nagy humbug, a századik motivációs előadás, asszertív kommunikációs tréning, „csak itt, csak most”-csomag. Egy regény, a maga teljes szépségében, megfoghatóságában, egy valódi írónő szárnyai alatt, közösségben.

Azonnal utána néztem, miről is szól ez az egész. Láttam, hogy Fejős Éva Bestseller-írónő indított egy csoportot, amihez csatlakozni lehet, akár kezdő íróként is. Lényege, hogy a NaNoWriMo, azaz a National November Writing Month mintájára összefogja a szerzőket, hogy együtt, egymást támogatva írjanak meg egy regényt harminc nap alatt.

Az Egyesült Államokban ez egy bevált hagyomány, nálunk szerintem még kevésbé elterjedt, és főként nem láttam addig még egy vezető hazai írót sem, aki az ügy élére állt volna. Pláne nem olyat, aki laikusokat, kezdőket bíztatna arra, próbáljanak szerencsét nyugodtan. Ez szerintem a vissza nem térő lehetőség iskolapéldája.

Naná, hogy csatlakoztam a csoporthoz. Szépen gyűltünk: ki aktívabban, ki hallgatagabban vette ki a részét a közösségből, de a lényeg, hogy ott voltunk mind. Éva ellátott bennünket jótanácsokkal, mielőtt elindult a kihívás, majd megadta az elvárt penzumot is: nap 10000 karakter, 30 napon át. A startpisztoly november elsején dörrent el, és mi elkezdtünk írni.

Azt gondolhatnánk, hogy valaki, aki már régóta dédelgeti az írás tervét, rengeteg potenciális történetet forgat a fejében, szóval mi sem egyszerűbb. Csak ki kell választani egyet, amit már csak papírra kell vetni. Az igazság az, hogy ami engem illet, nincsenek kész regények a fejemben. Ötletfoszlányok, igen, karakterek, akiket magamban megjelölök: „igen, róla érdemes lenne mesélni”. Helyzetek, amelyeket könnyebb feldolgozni egy üres papírlap segítségével. De kész sztorik? Nálam biztosan nincsenek! Azt hiszem, nem is kötne le, ha előre tudnám a végét. Érdekes, hogy az egyik kedvenc hobbimat, a Nia táncot is ezért szeretem: mert ott sincs betanult koreográfia, nem mindig tudom, mi lesz a következő lépés. Figyelnem kell a tanáromra és önmagamra. Minden ott születik meg, abban a pillanatban. És ez szuper érzés.

Egészen október 31-ig nem tudtam, miről fogok írni. Kicsit kezdtem izgulni, hogy mi lesz így ebből. Végül aznap rákényszerítettem magam és leültem egy virtuális jegyzettömb (OneNote) elé – munkában mindig ezt használom, ha a gondolataimat akarom rendszerezni. Eltöprengtem: mi az, amiről tudnék mesélni, máról holnapra, mindenféle jegyzet, kutatómunka, utánajárás nélkül?
Emberi kapcsolatokról, válaszolt a belső hang. Érzésekről, vívódásokról, örömről és bánatról. Megvolt az ihlet első szikrája. Oké, de hogyan foglaljam ezt keretbe?

Legyen egy nagyobb család a főszereplő, válaszoltam meg azonnal. Ez az egyik legheterogénebb társadalmi csoport, amiben lehetőségem nyílik többféle korosztály kérdéseinek boncolgatására, eltérő élethelyzetekből kiindulva.

A következő lépés az volt, hogy kitaláljam: mi legyen a kiinduló szituáció, mi indítja majd be a cselekményt?

Jöjjenek össze egy születésnapi ebédre, villant be a kézenfekvő megoldás. Elindulnak az ebédre – ott vannak – hazamennek. Ennyi, semmi több. Csak egy ebéd, egy közös ünnep, és tizenöt különböző karakter, akiknek mind megvan a maga története. Megvolt a terv.

Azt, hogy tizenöt főhős mozgatja majd a szálakat, szintén írás előtt döntöttem el. Harminc napunk van, mindenkire jut két nap, logikáztam. Hogy miért kellett nekem ennyi szereplő? Csak úgy. Mert szokatlan, mert ilyet nem nagyon csinálnak más írók. Mert tudni akartam, meg tudom-e csinálni. Játékra vettem a dolgot.

Amikor belekezdtem az írásba, azonnal jött, hogy egyes szám első személyben írok. Nem gondoltam túl: így esett kézre, így volt természetes. Bele akartam bújni mindegyik szereplő bőrébe, élni az ő érzéseiket, ismerni a gondolataikat.

Monológot írni nem volt nehéz számomra. Annál nagyon kihívás volt úgy lezárni az egyes fejezeteket, hogy a következő szereplő épp ott vegye fel a fonalat, ahol az előző letette azt. A történet fonala sosem szakad meg, a gombolyagot egyik szereplő adja a másik kezébe, mintegy észrevétlenül, és a végén ez a közös szál köti össze a tizenöt monológot egy nagy egésszé, mint ahogy a vér és a szeretet köteléke képes összekötni a családtagokat láthatatlanul.

A szereplők neveit menet közben találtam ki. Felírtam: „Anna”, és aztán onnan görgettem tovább a többieket. Legyen egy férj, egy testvér, egy sógor, egy édesanya… szépen sorban megszületett a „család”. Érdekes: mindig azt gondoltam, hogy én olyan író leszek, aki alapos műgonddal nevezi majd el a szereplőit. Legalábbis a kamaszkori firkálmányaimban mindig a kedvenc neveimet használtam fel hosszas rágódást követően és hosszan agyaltam a karakterek közti kapcsolatrendszeren. Folyamat közben ez elveszítette a jelentőségét: mindenki azt a nevet és sorsot kapta, ami a karakteréről elsőként eszembe jutott. Nagyon élvezem ezt az írásban: hogy nem agyalom túl, hogy engedem, hogy a karakterek alakítsák az eseményeket. Lazán, szabadon, örömmel. Nem vésem kőbe azt sem, merre fut majd ki a sztori. Így engem is sokszor meglep, mi minden derült ki a szereplőimről.

A napi penzummal, bevallom, csaltam néha. Voltak napok, amikor jóval kevesebbet írtam. Más napokon jóval többet. Így összességében végül is ott tartottam határidőre, ahol kellett. Nem bizonytalanított el az ingadozó teljesítmény: magamra ismertem benne. Nem teljesítek mindig egyformán, de a kívánt végeredményt mindig összehozom.

Nagyon élveztem az alkotói folyamatot. Amikor írok, képes vagyok teljesen kiszakadni a mindennapokból, a szereplőkkel élek. Jó érzés engedni és élni a spontaneitást, nem patikamérlegen kimérve a történet hozzávalóit. Jó érzés pontot tenni a történet végére és elküldeni a kéziratot a kiadónak. Erre annyira rákaptam, hogy a Születésnap leadását követő egy évben öt további történetet is írtam.

Szeretem az Olvasói visszajelzéseket is. Szeretem tudni, hogy történeteim másokhoz is eljutottak, hatással voltak rájuk, hitelesnek, szókimondónak, bátorítónak, szórakoztatónak tartják őket. Szeretem a közösséget, ami az írói tevékenységem köré kezd felépülni, és amely sok olyan emberből áll, aki úgy, ahogy én is, hisz a bennünk rejlő potenciálban és igyekszik a többieket is ezek megélésére bátorítani.

És akkor, egyszer csak, miután Fejős Éva bizalmat szavazott nekem, és kezemben tarthattam az első saját könyvemet, és elkezdett kialakulni az írói bázisom, egyszer csak leesett. Basszus. Nekem lett egy vállalkozásom. Nekem lett egy termékem!

Az egész titka az volt, hogy a szívemet tegyem bele, ne az agyamat.

The post ÍRÓ SZÜLETIK – A Születésnap c. regény létrejötte appeared first on Szénási Krisztina.