Kérés nélkül érkezik. A napfény meleg érintése még ki sem hűlt karomon, amikor megérzem az első cseppeket. 

Nem nézek fel. Időnként beválik. Én nem nézek fel, eldöntve, hogy tudomást sem veszek róla. Ő pedig, látván, ezúttal feleslegesen kopogtatja vállamat, némán vállat von, és továbbmegy. Néha beválik, hogy nem nézek fel.

Kettőnk közül azonban most ő a felkészültebb. Szelíden, határozottan emeli a tétet, lépésről lépésre ejtve rabul érzékszerveimet. Érzem, szagolom, érintem, ízlelem a közelgő zivatar fémes ízét-illatát. 

Az ég már egészen sötét felettem. Lépteimet szaporázva, menedéket keresek. Ernyőt nem hoztam magammal. Üzenet a természetnek: nem készülök a legrosszabbra. Néha beválik, hogy nem viszek ernyőt magammal.

A vihar már a nyakamban liheg. Nincs kontroll, nincs menedék. A védelmi ösztön egy utolsót rúgkapál. Nem engedi, hogy befogadjam. Nem engedi megadni magát. Az énvédelmi mechanizmus turbó fokozatra kapcsolva.

Aztán átlibben az egész. Nem akkor, amikor már tudom, hogy nem kerülhetem el. Hanem akkor, amikor elfogadom, hogy már nem kerülhetem el. Lélekben dől el. Lépteim lelassulnak.

Végül megállok és felnézek. Szakadatlanul zuhog nyakamba az égi áldás. Becsukom a szemem és élvezem, ahogy a természet ereje tisztára mossa arcomat. Fejem búbjától nadrágom száráig csorog belőlem a víz. Nem érdekel. Már tudom, hogy nem árthat nekem.

Most érkezem meg a pillanatba, amikor már el tudom fogadni a vihart. Együtt táncolok az esővel. 

Élek.