– Szerinted itt van még?

– Nem tudom… szerinted?

– Fogalmam sincs.

– Ha itt van, biztosan nem akarja, hogy zavarjuk.

– Biztosan…

– Akkor jó.

Elhalkuló suttogás.  Csap nyílik: vízzubogás. Csobogó kézmosás. Kézszárító nyekergés-zúgás. Léptek zaja: tétova dobogás.

– Figyu. Nem kéne mégis megkérdeznünk? Hogy jól van-e?

– Huhhh… izé. Szerintem, hagyjuk most.

– Oké…

– Úgy értem, csak zavarba hoznánk. Hagyjuk.

– Hát, jó.

– Majd szól, ha kell valami.

– Rendben.

Ajtó nyílik. Pillanatra beszökő kinti világ. Folyosói zsibogás. Érzékelhető távolodás.

Ajtó zárul. Néma csend.

Könnyes arcú kamasz fülel az egyik fülke ajtaja mögött. Vár néhány percet: megbizonyosodik róla, hogy magára maradt. Akkor, csakis akkor, lepattan a vécédeszkáról, amin addig gubbasztott. Arcát még egyszer pulóvere ujjába törli. Az ujj túl hosszú, föltűrni hiábavaló. Gyomra görcsbe rándul. Fél, hogy még ott van valaki a helyiségben. Fél vagy reménykedik: maga sem tudja. Nagy levegőt vesz, elhúzza a reteszt és kilép az ajtón.

A mellékhelyiség üres. A folyosón élesen harsan a szünet végét jelző csengő. A kamasz megáll. Az egyedüllétbe egy pillanatra beleszédül.

Odakint: igyekvő diákok kacajba vegyülő kiáltása. Odabent: némaság.

***

 -Drágám! Én olyan nagyon boldog vagyok!

– Én is, Édesem.

– Úgy érzem, hogy majd kiszakad a szívem ettől a sok érzelemtől…

– Drágám!

– Legszívesebben világgá kiabálnám! Igen, világgá akarom kürtölni, milyen csodás az élet! Te nem így érzel?

– Dehogynem, Kedvesem. Dehogynem.

– Jaj, tudom, hogy nem lehet… tudom én, hidd el.

– Igen…

– Tudom. Hiszen, ezelőtt… mindig elszóltam magam. Igen, elszóltam, nem bírtam magammal.

– Oh, Drágám…

– És aztán, mikor nem sikerült akkor… akkor meg ott volt az a sok ember, aki csak sajnált… nem, AZT nem bírnám még egyszer elviselni!

– Tudom. Tudom.

– Persze nem kellett volna olyan hamar elmondani… de olyan boldog voltam akkor is… most meg… félek, hogy megint elrontom.

– Oh, Drágám! Nyugodj meg. Minden rendben lesz.

– Igen, félek, hogy megint túl hamar örülök, és akkor elrontom. És akkor megint ott állok majd némán és hallgatom majd azt a sok butaságot, belül meg zokogok… nem, nem szabad elmondani.

– Úgy lesz, ahogy szeretnéd.

– Nem, nem mondjuk el.

– Rendben van.

– Majd csak akkor, amikor már nem titkolhatjuk tovább… vagy még akkor sem.

– Rendben, Szívem. Rendben.

– Már nem is akarom elmondani másnak. Nincs szükségem rá, hogy tudjanak róla. Hogy kérdezősködjenek, vagy hogy közhelyeket ismételgessenek.

– Édesem…

– Nem mondjuk el! Hallgatunk, jó?

– Igen, úgy lesz, Kicsim. Hallgatunk.

***

Először a hangyákat követte.

Jöttek-érkeztek sorra, egymást után, tömött sorokban. Némelyik csak úgy, magában, mások apró kenyérmorzsákkal. Megint mások a többiek hátán, a sodrásba veszve. Rendszer volt a haladásban, egyenesen lépkedtek, céltudatosan. Mindig a legnagyobb összpontosítással, hosszan, kitartóan figyelte az apró bogarakat. Kicsiny ujjaival után-rajzolta útjukat, pöttöm lábacskáin követte őket a fészkükig, s ott kacagva nézte, ahogy elmerülnek. Majd visszatotyogott újra, az elejére, és ismét elölről kezdte.

Utána jöttek a tűzbogarak. Valójában úgy hívják őket, verőköltő bodobács. De ezt ő még nem tudta, nem értette, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelte. Nem nagyon kötötték még le a szavak. Annál jobban a mozgás: mert mozogtak a verőköltő bodobácsok, de még hogy! Egymásba gabalyodva, érthetetlen összevisszaságban. Ha az egyik előre ment, a másik hátrafele haladt. Ha hátrafele haladtak, akkor is előre mennek. Hát ki érti ezt? Elbűvölve követte sehovase-játékukat. Nézte, nézte, amíg csak el nem unta.

Azután elfáradt. A sok-sok inger telítette kicsi szívét, elméjét, mindent befogadni kész lényét. Olyankor egyszerűen lefeküdt, és megpihent a frissen nyírt fűben. Szerette az illatát, a színét, a tapintását. Pinduri ujjaival a fűszálak közé markolt. Élvezte, ahogy a zöld selyem végigsimogatja ujjacskáit. Néha el is aludt, ott, édesanyja ölelésében, a pléden. Egyik tenyerét ilyenkor is a fűszálakon pihentette.

Zajtalanul fejlődött benne az élet.