A mama karácsonyi ajándéka volt az üveggolyó. Zalán nem nagyon tudta mire vélni. Nem túl nagy ő már az ilyesmihez? Elvégre tizenkét éves, jövőre tizenhárom! Nem kisfiú, persze még nem is férfi, inkább valami a kettő között. Nem hozta lázba a régimódi szuvenír. Gyors köszönömöt rebegett a mamának (anya csúnyán nézett rá), a tárgy pedig szinte azonnal a sarokban találta magát. Az ünnepek folyamán többé felé sem néztek, az ajándékokról lefejtett csomagolópapír-kupac alá temetve várta keserű sorsát.

Nem is tudta, mi késztette őt most mégis arra, hogy elővegye. De itt volt, a tenyerébe simulva, mint egy varázsgömb, és ő úgy leste, mintha abban választ lelhetne kérdéseire. Zalán megrázta a golyót, heves táncra sarkallva az apró hópelyheket. Majd reménykedve figyelte az üvegbe zárt hóviharon át kirajzolódó, miniatűr karácsonyi tájat. 

– Tudni akarod a jövőt? Ugyan, mit érdekel az téged? – horkant fel Hanna, fel sem pillantva a telefonjából. 

– Csak úgy – felelte Zalán. – Csak. Érdekel.

– Nem értem, mit akarsz tudni – nyafogta tovább Hanna, miközben fénysebességet meghazudtolva pörgette a webes oldalakat. Ebben sosem vallott kudarcot: mind a webes pörgetést, mind az öccse szekálását tökélyre fejlesztette már. – A jövő, az csak úgy lesz, és kész. Csinálod a dolgod, és majd alakul. Nincs mit tudni róla – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Ami azt illeti, Hannus, éppenséggel van rá mód, hogy megtudj egyet s mást a jövőről! – nézett fel újságjából Apa, a programozó. – Vannak visszatérő trendek, amelyeket előre meg lehet jósolni. Sőt, bizonyos szempontból befolyásolhatjuk is azokat, tudod? – hajolt közelebb a lányához lelkesen. Hanna arca csak egy pillanatra bukkant fel a kijelzője mögül, és mit sem tükrözött édesapja lelkesedéséből. Apa zavartalanul folytatta. – Például, ha rendszerbe szedünk bizonyos eddigi történéseket, elemezzük, majd kategorizáljuk azokat, akkor könnyedén elkészíthetünk egy kiinduló adatbázist. Aztán, egy egyszerű alkalmazáson keresztül biztosíthatjuk, hogy az egyes ipari szektorok, vagy mondjuk olyan nagyobb szolgáltatók, mint az egészségbiztosító, megtervezzék, hogy a jövőben…

– Nem tudhatod előre, mit hoz a jövő – szakította félbe Anya a monológot szelíd határozottsággal. Az ablakban állt, és egy jól bebugyolált csomaggal a karjaiban, némán figyelte a kinti tájat, a kertet díszítő girlandokat és égősorokat. A csomag, az alig két hetes kisöcsi, halkan felszusszant – majd békésen merült el újra álomországbéli kalandjaiban.

– Nem tudhatjuk a jövőt – ismételte meg Anya. – Látjátok: egy éve még azt sem tudtuk, hogy ma itt lesz velünk ez a kis Manócska. Hiszen még egy hónappal ezelőtt se tudtuk! Igaz, babikám? Igaz, édesem? – suttogta halkan a karjaiba, és egy óvatos csókot nyomott a csomagocska orrára. 

Apa ellágyulva nézett rájuk, majd újra elmerült a magazinjában. Nem is firtatta tovább a trendkérdéseket. 

Zalán beleegyezőn bólintott. Valóban; ki gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy idén egy kistestvérrel osztoznak majd a karácsonyfán? Anya és Apa tökre öregek már: ki hitte volna, hogy lehet még gyerekük? 

Egyáltalán, kinek lesz kistestvére tizenévesen, amikor addig csak egy idősebb nővére volt?

Zalán önkéntelenül is Hannára nézett. Meglepetten látta, hogy nővére közben félretette telefonját, és most őt fürkészi, azzal a gyanakvó, bizalmatlan pillantással, amit Hanna mostanában kifejezetten neki, Zalánnak tartott fenn.

Amikor összeért a tekintetük, Hanna lecsapott.

– Minek akarod te tudni a jövőt? – kérdezte összeszűkült szemekkel. – Mire készülsz? – suttogta oda valamivel halkabban.

– Semmire – súgta vissza Zalán ugyanolyan halkan. 

– Hát akkor? – firtatta Hanna újra normál hangerőn.

– Csak jó lenne tudni – töprengett Zalán -, hogy megkapom-e a kettest a fizika témazárón, amit januárban írunk. Mert ha tudnám, hogy megkapom, akkor most nem izgatnám magam annyira a tanulással. Aztán – jutott eszébe -, ott van a térdsérülésem. Jó lenne tudni, kell-e műteni. Ha meg kell műteni, akkor nem kezdem el a dzsúdót januárban. De ha nem kell műteni, akkor meg elkezdem.

– Szuper! – jegyezte meg Hanna némi éllel. – Sok ilyen hülye parád van még? 

– Igen – lendült bele Zalán a hógömböt szorongatva, a nővére hangjából áradó gúnyt figyelmen kívül hagyva. – Szeretném tudni, hogy tényleg olyan jó ötlet-e hatosztályos suliba menni jövőre? Hogy normálisak lesznek-e a többiek? Hogy biztosan nem lesz-e rosszabb, mint a mostani osztályom? – és ezúttal őszinte aggodalommal nézett Hannára.

Hanna töprengve figyelte kisöccsét.

– Túl sokat agyalsz – hozta meg végül az ítéletet. – Egyszerűen csak képzeld eleve azt, hogy minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd, és ennyi – azzal, mint aki jól végezte dolgát, újra kezébe vette a mobilt.

– Ennyi? – visszhangozta Zalán.

– Igen. Ügyes gyerek vagy te. Úgyhogy ne parázz – érkezett az instrukció a képernyő mögül.

– Ne aggódj annyit, kisfiam – súgta Anya váratlanul az ablakból. – A jövő még odébb van. Csak örülj annak, ami most van! Nagyon szeretünk. Ugye, Tamás? – tette még hozzá elfúló hangon. Zalán lopva Hannára nézett, aki forgatta a szemeit.  Anya mostanában folyton elérzékenyült.

– Minden sikerülni fog – rikkantott ki a fotelból Apa. Ugyan csak fél füllel követte a beszélgetést, de most megszólítva érezte magát, hogy mondjon valami szülőset. – Klassz életetek lesz, gyerekek. Tudom – azzal Zalánra kacsintott. Zalán visszakacsintott.

– Anya – fordult hirtelen Anya felé. – Megfoghatom én is egy kicsit a Samut?

– Persze, Kincsem. Gyere csak – biztatta Anya. Zalán letette az asztalra hógömböt, az ablakhoz sétált, Anya pedig óvatosan átadta a csomagot újdonsült bátyjának.

– Na, ne már! – méltatlankodott Hanna, messzire repítve a telefonját. – Én is akarom! – azzal felpattant, az öccseihez sietett, kiosztott egy barackot Zalán fejére, azután mindkettejüket szorosan magához ölelte. Zalán válla felett épp az asztalra látott.

– Csak tudnám, minek vette neked a mama azt a béna hógömböt – jegyezte meg Hanna az ajándékot fixálva.

Nem tudták. De aznap először érezték a Karácsonyt.