Épp a legismertebb közösségi oldalon görgettem, amikor szembejött velem egy kihívás: „Írj meg egy regényt harminc nap alatt”. Mindig vágytam írni, azonnal megszólított. El is felejtettem mindent, amin addig gondolkoztam, mentálisan teljesen a feladatnak szenteltem magam. Végre nem valami nagy humbug, a századik motivációs előadás, asszertív kommunikációs tréning, „csak itt, csak most”-csomag. Egy regény, a maga teljes szépségében, megfoghatóságában, egy valódi írónő szárnyai alatt, közösségben. 

Azonnal utána néztem, miről is szól ez az egész. Láttam, hogy Fejős Éva Bestseller-írónő indított egy csoportot, amihez csatlakozni lehet, akár kezdő íróként is. Lényege, hogy a NaNoWriMo, azaz a National November Writing Month mintájára összefogja a szerzőket, hogy együtt, egymást támogatva írjanak meg egy regényt harminc nap alatt. 

Az Egyesült Államokban ez egy bevált hagyomány, nálunk szerintem még kevésbé elterjedt, és főként nem láttam addig még egy vezető hazai írót sem, aki az ügy élére állt volna. Pláne nem olyat, aki laikusokat, kezdőket bíztatna arra, próbáljanak szerencsét nyugodtan. Ez szerintem a vissza nem térő lehetőség iskolapéldája.

Naná, hogy csatlakoztam a csoporthoz. Szépen gyűltünk: ki aktívabban, ki hallgatagabban vette ki a részét a közösségből, de a lényeg, hogy ott voltunk mind. Éva ellátott bennünket jótanácsokkal, mielőtt elindult a kihívás, majd megadta az elvárt penzumot is: nap 10000 karakter, 30 napon át. A startpisztoly november elsején dörrent el, és mi elkezdtünk írni.

Azt gondolhatnánk, hogy valaki, aki már régóta dédelgeti az írás tervét, rengeteg potenciális történetet forgat a fejében, szóval mi sem egyszerűbb. Csak ki kell választani egyet, amit már csak papírra kell vetni. Az igazság az, hogy ami engem illet, nincsenek kész regények a fejemben. Ötletfoszlányok, igen, karakterek, akiket magamban megjelölök: „igen, róla érdemes lenne mesélni”. Helyzetek, amelyeket könnyebb feldolgozni egy üres papírlap segítségével. De kész sztorik? Nálam biztosan nincsenek! Azt hiszem, nem is kötne le, ha előre tudnám a végét. Érdekes, hogy az egyik kedvenc hobbimat, a Nia táncot is ezért szeretem: mert ott sincs betanult koreográfia, nem mindig tudom, mi lesz a következő lépés. Figyelnem kell a tanáromra és önmagamra. Minden ott születik meg, abban a pillanatban. És ez szuper érzés.

Egészen október 31-ig nem tudtam, miről fogok írni. Kicsit kezdtem izgulni, hogy mi lesz így ebből. Végül aznap rákényszerítettem magam és leültem egy virtuális jegyzettömb (OneNote) elé – munkában mindig ezt használom, ha a gondolataimat akarom rendszerezni. Eltöprengtem: mi az, amiről tudnék mesélni, máról holnapra, mindenféle jegyzet, kutatómunka, utánajárás nélkül?
Emberi kapcsolatokról, válaszolt a belső hang. Érzésekről, vívódásokról, örömről és bánatról. Megvolt az ihlet első szikrája. Oké, de hogyan foglaljam ezt keretbe?

Legyen egy nagyobb család a főszereplő, válaszoltam meg azonnal. Ez az egyik legheterogénebb társadalmi csoport, amiben lehetőségem nyílik többféle korosztály kérdéseinek boncolgatására, eltérő élethelyzetekből kiindulva.

A következő lépés az volt, hogy kitaláljam: mi legyen a kiinduló szituáció, mi indítja majd be a cselekményt?

Jöjjenek össze egy születésnapi ebédre, villant be a kézenfekvő megoldás. Elindulnak az ebédre – ott vannak – hazamennek. Ennyi, semmi több. Csak egy ebéd, egy közös ünnep, és tizenöt különböző karakter, akiknek mind megvan a maga története. Megvolt a terv.

Azt, hogy tizenöt főhős mozgatja majd a szálakat, szintén írás előtt döntöttem el. Harminc napunk van, mindenkire jut két nap, logikáztam. Hogy miért kellett nekem ennyi szereplő? Csak úgy. Mert szokatlan, mert ilyet nem nagyon csinálnak más írók. Mert tudni akartam, meg tudom-e csinálni. Játékra vettem a dolgot.

Amikor belekezdtem az írásba, azonnal jött, hogy egyes szám első személyben írok. Nem gondoltam túl: így esett kézre, így volt természetes. Bele akartam bújni mindegyik szereplő bőrébe, élni az ő érzéseiket, ismerni a gondolataikat.

Monológot írni nem volt nehéz számomra. Annál nagyon kihívás volt úgy lezárni az egyes fejezeteket, hogy a következő szereplő épp ott vegye fel a fonalat, ahol az előző letette azt. A történet fonala sosem szakad meg, a gombolyagot egyik szereplő adja a másik kezébe, mintegy észrevétlenül, és a végén ez a közös szál köti össze a tizenöt monológot egy nagy egésszé, mint ahogy a vér és a szeretet köteléke képes összekötni a családtagokat láthatatlanul.

A szereplők neveit menet közben találtam ki. Felírtam: „Anna”, és aztán onnan görgettem tovább a többieket. Legyen egy férj, egy testvér, egy sógor, egy édesanya… szépen sorban megszületett a „család”. Érdekes: mindig azt gondoltam, hogy én olyan író leszek, aki alapos műgonddal nevezi majd el a szereplőit. Legalábbis a kamaszkori firkálmányaimban mindig a kedvenc neveimet használtam fel hosszas rágódást követően és hosszan agyaltam a karakterek közti kapcsolatrendszeren. Folyamat közben ez elveszítette a jelentőségét: mindenki azt a nevet és sorsot kapta, ami a karakteréről elsőként eszembe jutott. Nagyon élvezem ezt az írásban: hogy nem agyalom túl, hogy engedem, hogy a karakterek alakítsák az eseményeket. Lazán, szabadon, örömmel. Nem vésem kőbe azt sem, merre fut majd ki a sztori. Így engem is sokszor meglep, mi minden derült ki a szereplőimről.

A napi penzummal, bevallom, csaltam néha. Voltak napok, amikor jóval kevesebbet írtam. Más napokon jóval többet. Így összességében végül is ott tartottam határidőre, ahol kellett. Nem bizonytalanított el az ingadozó teljesítmény: magamra ismertem benne. Nem teljesítek mindig egyformán, de a kívánt végeredményt mindig összehozom.

Nagyon élveztem az alkotói folyamatot. Amikor írok, képes vagyok teljesen kiszakadni a mindennapokból, a szereplőkkel élek. Jó érzés engedni és élni a spontaneitást, nem patikamérlegen kimérve a történet hozzávalóit. Jó érzés pontot tenni a történet végére és elküldeni a kéziratot a kiadónak. Erre annyira rákaptam, hogy a Születésnap leadását követő egy évben öt további történetet is írtam.

Szeretem az Olvasói visszajelzéseket is. Szeretem tudni, hogy történeteim másokhoz is eljutottak, hatással voltak rájuk, hitelesnek, szókimondónak, bátorítónak, szórakoztatónak tartják őket. Szeretem a közösséget, ami az írói tevékenységem köré kezd felépülni, és amely sok olyan emberből áll, aki úgy, ahogy én is, hisz a bennünk rejlő potenciálban és igyekszik a többieket is ezek megélésére bátorítani.

És akkor, egyszer csak, miután Fejős Éva bizalmat szavazott nekem, és kezemben tarthattam az első saját könyvemet, és elkezdett kialakulni az írói bázisom, egyszer csak leesett. Basszus. Nekem lett egy vállalkozásom. Nekem lett egy termékem!

Az egész titka az volt, hogy a szívemet tegyem bele, ne az agyamat.