Álmaimban te és én újra autóba vágódunk. Spontán döntés, nem készülünk rá előre.
Átvergődünk a városon. Te hangosan szitkozódsz, mert bármerre megyünk, dugó van. Én hangosan szitkozódom, mert aznap még nem ittam kávét. Ha kávét iszom, mindig pisilnem kell. Nem akarok már az út elején megállni. Menni akarok, menni.
Megkérdezzük a GPS-t, mi legyen, majd végül mégse arra megyünk, amit javasol. A városból kijutni arányaiban mindig tovább tart, mint az út bármelyik további szakasza, állapítjuk meg ismét. Ezt minden alkalommal elmondjuk. Aztán, mielőtt végképp elfogyna a türelmünk, rácsavarodunk az autópályára.
Innentől simán megy az út. Te vezetsz, én nézem a tájat. Zenét hallgatunk és énekelünk. Hallgatunk és beszélgetünk.
Már a Hanságnál járunk. Figyelem az autópálya mentén húzódó földeket:
vannak-e odakint legelő szarvasok. A választ előre tudom: mindig vannak. Megállunk egy mosdóra és kávéra a szokásos pihenőhelyen. Letörlöd az ablakot.
A határátkelő előtt lassítunk. Bár tudjuk, senki sem állít meg bennünket, azért mégis ott vannak a táblák. Százról nyolcvanra, nyolcvanról hatvanra, hatvanról negyvenre. Végül szinte lépésben gurulunk. Mielőtt észbekapnánk, már egy másik országban vagyunk.
Senki sem kérdezi meg, mit keresünk ott.
Útközben még egyszer megállunk: megittam a kávét, pisilnem kell.
Schwechat-nál kicsit lassítunk, hátha kifogunk megint egy landoló gépet, ami épp felettünk halad át. Szinte arcunkon érezzük a fuvallatát.
Észrevétlenül hajózunk be Bécsbe.
Dugó van. Tekerd a 88.6-ra a rádiót.
Megérkeztünk: itt laknak a barátaink. Az autót a parkolóban hagyjuk.
Majd később közösen bemetrózunk a városba, és elfogyasztunk egy jó Schnitzelt a kedvenc kiskocsmánkban. Tudod, abban, ahová olyan sokan járnak, hogy még az idegeneket is egy asztalhoz ültetik.
