Egy szakmailag kiváló, azonban igen csak workaholic (munkamániás) főnököm egyik megjegyzése indított el a változás útján. Igen rossz passzban voltam, mentálisan és fizikailag, és épp egy nagyon nehéz megbízáson dolgoztunk. A főnököm nem volt az ostorral csapkodó típus, sőt, nagyon is emberi felettes volt, sokat segített nekünk akkoriban. Viszont az a típusú maximalista-perfekcionista ember volt ő, aki másoktól is elvárta azt a fajta professzionalitást és alázatot, amit ő tanúsított (ez egyébként a maximalizmus egyik jellemző tünete). Amikor jeleztem neki, hogy most egy kis szünetre lenne szükségem, valami olyasmit mondott, hogy „Persze – arra van a home office, hogy az ember betegen is dolgozhasson, ha kell”. 

Mélyen ledöbbentem ezen a hozzáálláson. Én azt gondolom, hogy a home office nem, nem ezért van. A távmunka lehetősége egy, a digitalizáció világában szükséges jelenség, amely segíti a munkavállalót abban, hogy tudatosabb, magánélet és munka egyensúlyát elősegítő munkatempót állíthasson fel magának, emellett gazdaságilag előnyös a munkaadónak (az otthonról tevékenykedő munkavállaló nem foglal helyet). És igen, ha 6 hétig gipszben fekszem, és nem akarok ennyi időre kiesni a munkából, akkor lehetőséget ad a fokozatos visszatérésre. Nem arra van azonban, hogy lázas betegként továbbra is felelősségteli döntéseket hozzunk meg nap mint nap, mint ahogy a heti egyszeri pénteki távmunka abban sem fog segíteni, hogy kilábaljuk egy kezdődő kiégésből. 

Azóta engedem meg magamnak, hogy egyértelműbben kommunikáljam az igényeimet, és hogy kivonuljak a munkavégzésből, amennyiben épp arra van szükségem. Számomra megtérült ez a döntés.

Az én véleményem az, hogy sokkal könnyebb téged a munkában helyettesíteni, mint a saját életedben. A munkahelyi feladataidat tudod delegálni, felfüggeszteni, lemondani, elcsúsztatni, módosítani, még akkor is, ha ennek komoly következménye van rád nézve. A testedet nem tudod másra rábízni, nem tudod „jegelni”, amíg minden megoldódik. A tested emlékszik mindenre, amit tettél vagy nem tettél vele, és bizony ugyanúgy benyújtja neked a számlát, mint a dühöngő főnököd, ha nem is azonnal. Azt bizonyára már számodra is világos, hogy nem fogod tudni a hétköznapokon kimerített tartalékaidat két nap alatt feltölteni, és egy ki nem pihent betegség hetekig is eltarthat.

Mi akkor a megoldás? Nem arra próbálok bíztatni senkit (már csak egykori maximalistaként sem), hogy az első tüsszentésnél maradjon otthon, vagy hogy hipochonderként állandóan betegszabadságon üljön, sőt. A betegség megelőzését, illetve a már kialakult betegség megfelelő kezelését tartom kiemelten fontosnak. Ennek fontos eszköze a tudatosság: érzed, mi történik veled, és reagálsz rá. Talán csak pár napig kevesebb stresszre van szükséged: igyekezz úgy szervezni a feladataidat, hogy ne merülj ki teljesen. Ne most túlórázz, menj haza időben, és kényeztesd magad sétával, forró fürdővel, ami jól esik. Étkezz egészségesen és feküdj le időben. Ha a betegség már levert a lábadról, és érzed, hogy már nem vagy munkaképes, marad otthon pár napot. Sokkal többet segítesz a munkahelyednek is, ha nem félgőzzel, kimerülten mész be dolgozni, rádásul a kollégák is hálásak lesznek, hogy őket nem fertőzöd meg. Nyugodtan értesd meg a főnököddel is, hogy hosszú távon ezzel ő is jobban jár, hiszen ha egészséges maradsz, többet és lelkesebben tudsz dolgozni.

Tisztában vagyok vele, hogy a világnak még sok változásra van szüksége, hogy ez működni tudjon – főként olyan környezetben, ahol az állásodért kell rettegj, és a táppénz egyenlő a biztos kirúgással.  Ezért én most elsősorban azokhoz szóltam, akiknek a lehetősége megvan az egészségtudatos döntésre, de a perfekcionizmus csapdájába esve sokszor magukat beszélik le róla (igen, tudom, hogy sokan vagytok). Talán, ha többször álltok ki magatokért ti, akik ezt könnyebben megtehetitek, akkor egyszer a munkaadók is megértik, mit nyernek hosszú távon egy tudatos munkavállalóval. Így nem csak magatokon segítetek, hanem a nálatok sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő sorstársaitokon is.

Zárógondolat: a fenti személyes történetben említett főnököm az eset után pár hónappal kórházba került, agyvérzés gyanújával. A 40-es évei elején járt akkor. Nem agyvérzése volt azonban, hanem olyan súlyos pszichés kimerülése, hogy egyszer csak az agya takarékra tette magát, és megszűntek a kommunikációs-koordinációs képességei. Kezelés és sok pihenés hatására aztán rendbe jött, szerencséje volt. Tavaly láttam, hogy már ő sem dolgozik annál a cégnél, és több hónapos pihenésre-utazásra ment, mielőtt újra elhelyezkedett. Tanulság: nem kell másoknak (nekem sem) hinnetek, mikor elmondják, mire van szükségetek. Magatokra, a saját testetekre hallgassatok!