Egészségben, betegségben – avagy hogyan fogadjuk örök hűséget önmagunknak

„Mindegy, csak egészség legyen” – hangzott fel a bölcs tanács gyermekkoromban újra és újra az idősebbek szájából. Amit akkor megmosolyogtunk, ma egyre többen igyekszünk megélni a mindennapjainkban.

Télvíz ideje, reszkető hideg, szürke-borús ég. A második teádat magadba döntve próbálsz erőt nyerni az előtted álló naphoz. Igazából félig alszol még, éjszaka ugyanis annyira fájt a fejed, hogy csak egy-egy percre sikerült lehunynod a szemed. Az álomban töltött percekben sem volt sok köszönet; valami lidérces, hidegrázós nyomasztásban sodródtál, amiből visszatérően fel-felriasztott a gondolat, hogy aludnod kellene, mert különben másnap nem leszel képes felkelni. Erős a gyanúd, hogy valamikor az éjszaka közepén hőemelkedésed vagy lázad is lehetett, de nem volt erőd kikelni az ágyból ezt ellenőrizni. Kimerült vagy, kialvatlan és nyűgös. Valójában érzed, hogy ma beteget kéne jelentened, de szorgos kis agyad már a fél-álom zaklatott perceiben végig leltározta aznapi teendőid listáját.

Először is, influenzaszezon van, így már több kollégád is otthon fekszik, betegen. Nem nagyon tudnál kit megkérni, hogy helyettesítsen, ami eleve kilövi az otthonmaradás lehetőségét. Ott vannak az ügyfeleid, akik ma visszajelzést várnak tőled az aktuális Nagyon Fontos kérdésre, ezt a feladatot sem tudod másra bízni. Vár rád pár határidős kimutatás is, amelyeket örömmel veszejtenél el a prioritások útvesztőjében, de az az igazság, hogy már olyan régóta húzod-halogatod őket, hogy nem tudnád megindokolni, miért nem tudtál időben elkészülni velük – ezt is el kell tehát ma végezned. Aztán persze, ha már bent vagy, nem fogod tudni elkerülni, hogy megejtsd a négyszemközti beszélgetéseket a beosztottjaiddal, amiket ők oly nagyon várnak, és amire szíved szerint te is a legtöbb idődet szánnád. Miközben a teád utolsó kortyait fogyasztod, már biztosan tudod, hogy be fogsz menni a munkahelyedre, és csendben latolgatod, hogyan tudnád csökkenteni az aznapra jutó stressz mennyiségét, milyen megbeszéléseket tudsz megúszni, hogy valahogy túléld a napot. Próbálod vigasztalni magad azzal, hogy hamarosan itt a hétvége, és akkor kipihenheted magad, miközben magadban haragszol a kollégáidra, amiért ők már jóval korábban kidőltek, és megfogadod, legközelebb te is előbb lépsz, hiszem jobban belegondolva már napok óta kaparó torokkal, szipogva-szédülve, kimerülten jársz munkába. Beteszed az üres csészét a mosogatóba és elindulsz…

Ha ismerős a fenti szituáció – és biztosan tudom, hogy sokaknak az -, akkor te is döntöttél már úgy legalább egyszer életedben, hogy a munkád előbbre való a saját egészségednél. Ez minden bizonnyal azt jelzi, hogy becsületes, lelkiismeretes ember vagy, aki lojális mind a saját munkája, mind a munkatársai iránt, és aki képes felelősséget vállalni a rá bízott emberekért és feladatokért. Ez szuper dolog, amire méltán lehetsz büszke. 

Most próbáld meg újra elolvasni az előző bekezdést, és behelyettesíteni a munkát az egészséggel… hogyan hangzik számodra az, hogy lojális vagy a saját egészségeddel szemben, és képes vagy érte felelősséget vállalni? És az, hogy úgy döntesz, a saját egészséged előbbre való a munkádnál? Van bátorságod felvállani ezt a döntést?

Én évekig tetszelegtem a szorgos hangya szerepében, és dolgoztam akkor is, amikor éreztem, hogy most már tényleg csak a munkaidőm telik, hasznosat nem sokat tudok hozzátenni az eseményekhez, mert fizikailag nem vagyok rá alkalmas. A legtöbb pozíciómban élhettem a home office (az otthoni munkavégzés) kétes szabadságával is: azaz, otthonról végezhettem el a munkámat, így legalább nem kellett mondjuk fájdalmak közepette az irodába vergődni. Ez általános work-life balance megoldásként kiváló, azonban amikor valóban beteg voltam, vajmi keveset segített: ugyanúgy ott volt rajtam a napi stressz, ami ráadásul párosult az attól való szorongással, hogy nem vagyok képes teljes értékű munkát végezni. Éreztem, hogy ez így azért csak nem ideális felállás, de nem tudtam, hogyan lehetne ezen javítani.

Egy szakmailag kiváló, azonban igen csak workaholic (munkamániás) főnököm egyik megjegyzése indított el a változás útján. Igen rossz passzban voltam, mentálisan és fizikailag, és épp egy nagyon nehéz megbízáson dolgoztunk. A főnököm nem volt az ostorral csapkodó típus, sőt, nagyon is emberi felettes volt, sokat segített nekünk akkoriban. Viszont az a típusú maximalista-perfekcionista ember volt ő, aki másoktól is elvárta azt a fajta professzionalitást és alázatot, amit ő tanúsított (ez egyébként a maximalizmus egyik jellemző tünete). Amikor jeleztem neki, hogy most egy kis szünetre lenne szükségem, valami olyasmit mondott, hogy „Perszearra van a home office, hogy az ember betegen is dolgozhasson, ha kell”. 

Mélyen ledöbbentem ezen a hozzáálláson. Én azt gondolom, hogy a home office nem, nem ezért van. A távmunka lehetősége egy, a digitalizáció világában szükséges jelenség, amely segíti a munkavállalót abban, hogy tudatosabb, magánélet és munka egyensúlyát elősegítő munkatempót állíthasson fel magának, emellett gazdaságilag előnyös a munkaadónak (az otthonról tevékenykedő munkavállaló nem foglal helyet). És igen, ha 6 hétig gipszben fekszem, és nem akarok ennyi időre kiesni a munkából, akkor lehetőséget ad a fokozatos visszatérésre. Nem arra van azonban, hogy lázas betegként továbbra is felelősségteli döntéseket hozzunk meg nap mint nap, mint ahogy a heti egyszeri pénteki távmunka abban sem fog segíteni, hogy kilábaljuk egy kezdődő kiégésből

Azóta engedem meg magamnak, hogy egyértelműbben kommunikáljam az igényeimet, és hogy kivonuljak a munkavégzésből, amennyiben épp arra van szükségem. Számomra megtérült ez a döntés.

Az én véleményem az, hogy sokkal könnyebb téged a munkában helyettesíteni, mint a saját életedben. A munkahelyi feladataidat tudod delegálni, felfüggeszteni, lemondani, elcsúsztatni, módosítani, még akkor is, ha ennek komoly következménye van rád nézve. A testedet nem tudod másra rábízni, nem tudod „jegelni”, amíg minden megoldódik. A tested emlékszik mindenre, amit tettél vagy nem tettél vele, és bizony ugyanúgy benyújtja neked a számlát, mint a dühöngő főnököd, ha nem is azonnal. Azt bizonyára már számodra is világos, hogy nem fogod tudni a hétköznapokon kimerített tartalékaidat két nap alatt feltölteni, és egy ki nem pihent betegség hetekig is eltarthat.

Mi akkor a megoldás? Nem arra próbálok bíztatni senkit (már csak egykori maximalistaként sem), hogy az első tüsszentésnél maradjon otthon, vagy hogy hipochonderként állandóan betegszabadságon üljön, sőt. A betegség megelőzését, illetve a már kialakult betegség megfelelő kezelését tartom kiemelten fontosnak. Ennek fontos eszköze a tudatosság: érzed, mi történik veled, és reagálsz rá. Talán csak pár napig kevesebb stresszre van szükséged: igyekezz úgy szervezni a feladataidat, hogy ne merülj ki teljesen. Ne most túlórázz, menj haza időben, és kényeztesd magad sétával, forró fürdővel, ami jól esik. Étkezz egészségesen és feküdj le időben. Ha a betegség már levert a lábadról, és érzed, hogy már nem vagy munkaképes, marad otthon pár napot. Sokkal többet segítesz a munkahelyednek is, ha nem félgőzzel, kimerülten mész be dolgozni, rádásul a kollégák is hálásak lesznek, hogy őket nem fertőzöd meg. Nyugodtan értesd meg a főnököddel is, hogy hosszú távon ezzel ő is jobban jár, hiszen ha egészséges maradsz, többet és lelkesebben tudsz dolgozni.

Tisztában vagyok vele, hogy a világnak még sok változásra van szüksége, hogy ez működni tudjon – főként olyan környezetben, ahol az állásodért kell rettegj, és a táppénz egyenlő a biztos kirúgással.  Ezért én most elsősorban azokhoz szóltam, akiknek a lehetősége megvan az egészségtudatos döntésre, de a perfekcionizmus csapdájába esve sokszor magukat beszélik le róla (igen, tudom, hogy sokan vagytok). Talán, ha többször álltok ki magatokért ti, akik ezt könnyebben megtehetitek, akkor egyszer a munkaadók is megértik, mit nyernek hosszú távon egy tudatos munkavállalóval. Így nem csak magatokon segítetek, hanem a nálatok sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő sorstársaitokon is.

Zárógondolat: a fenti személyes történetben említett főnököm az eset után pár hónappal kórházba került, agyvérzés gyanújával. A 40-es évei elején járt akkor. Nem agyvérzése volt azonban, hanem olyan súlyos pszichés kimerülése, hogy egyszer csak az agya takarékra tette magát, és megszűntek a kommunikációs-koordinációs képességei. Kezelés és sok pihenés hatására aztán rendbe jött, szerencséje volt. Tavaly láttam, hogy már ő sem dolgozik annál a cégnél, és több hónapos pihenésre-utazásra ment, mielőtt újra elhelyezkedett. Tanulság: nem kell másoknak (nekem sem) hinnetek, mikor elmondják, mire van szükségetek. Magatokra, a saját testetekre hallgassatok!

Jó egészséget kívánok!

1 hozzászólás

  1. Magdi

    Nagyon igaz! 🙂 Egyszer egy barátnőmmel beszélgettünk, és elképedtem, amikor mondta, hogy reggel 7-re bemegy az irodába, mindenki előtt, és este 8-nál előbb sosem végez (akkor is már egyedül van az irodában). Karriert akart. Lett is neki, meg cukorbetegsége, meg egy válása. Amikor valaki büszkén meséli, hogyan áldozza fel épp magát a karrierje oltárán, mindig ugyanazt kérdezem: ha netán lebetegszel, ki fog ápolni? Ha holnap érne egy halálos baleset, szerinted mi történne a munkáddal? Aki épp agyonhajszolja magát, gondolkodjon el a válaszokon! 🙂

Vélemény, hozzászólás?