Elgondolkodtam: miért van az, hogy sokszor a külvilágból várjuk a választ a kérdéseinkre, amikor itt van minden tudás, amire csak szükségünk lehet: leletekben, történelemkönyvekben, versekben és prózában, filmben és zenében, vagy akár a saját génjeinkben, vérünkben. Miért keresünk mindig „új” igazságot? Lehet, hogy a világ változik körülöttünk, de mi, emberek, ugyanúgy működünk. Ugyanúgy fog elkopni a mi fogunk is, ha követ rágunk!

Sokan hirdetik, hogy ne nézzünk a múltba, hiszen ami volt, elmúlt, nem kell azt megértenünk vagy elemeznünk, és csak a jelenre kell összpontosítanunk. Én azt vallom, hogy igen, a jelenben kell élnünk; de a „múlt”, az elődeink vagy önmagunk életének, gondjainak, bölcsességének ismerete és megértése nem hogy gátolja, hanem még segítheti is a mi saját utunkat. 

Te, aki talán épp a saját hivatásodat, párodat, hobbidat, életcélodat keresed: bízz benne, hogy már minden tudás benned van, amire csak szükséged lehet (úgy is mondhatnám: a véredben van). Végezz ásatást a saját életedben, porold le a régmúlt elfeledettnek hitt emlékeit kishitűségről, félelemről, bizonytalanságról, és tedd fel őket életed múzeumának polcára, ahol bármikor megtekintheted őket, mint külső szemlélő. Azután állj neki, hogy kifényesítsd belső kincseidet, mint a kreativitás, a jószándék, a hit és a bizalom, hogy ezeket magaddal vihesd bárhová, és bármilyen helyzetben alkalmazhasd. 

Légy a saját életed Lara Croftja vagy Indiana Jones-a!