Önismeret – Szénási Krisztina

A korlátlan szabadság ígérete

SzenKri-ADMIN — Wed, 31 Jul 2019 13:47:15 +0000

Te mit tennél, ha a munkaadód úgy döntene, mától kezdve annyi szabadnapra tarthatsz igényt, amennyire csak szeretnél? Azonnal lefoglalnál egy féléves földkörüli utat, vagy végeznéd tovább a munkádat, mintha mi sem történt volna?

Egy Ausztriában jól ismert karrieroldalon olvastam nemrég egy nagyon érdekes interjút 2 osztrák céggel, amelyeknél már bevezették a korlátlan szabadság intézményét: azaz, munkavállalóik ezentúl annyi fizetett szabadnapot vehetnek ki, amennyit csak gondolnak. Persze ez nem új keletű találmány; IT-tech cégek, jellemzően észak-amerikai háttérrel, már eddig is éltek ezzel a lehetőséggel, még ha ez nem is olyan elterjedt work-life balance módszer, mint a rugalmas munkaidő és a home office. Az azonban, hogy ez a trend Európába is kezd betörni, egyelőre eléggé szokatlan, és újfajta gondolkodásra ösztönzi mind a munkaadókat, mind a munkavállalókat. De hogyan is vállalhatnak a cégek ekkora “rizikót”?

Az ötlet háttere

A korlátlan szabadnap koncepciója – nem véletlenül – elsősorban azokban az ágazatokban ütötte fel a fejét, ahol a munkavállalók jellemzően nem egy bizonyos munkaidőt kitöltve, hanem projektszerűen dolgoznak. Azaz, amikor sok munka van, és egymást érik a feladatok, akkor ezekben a szektorokban igen jellemző a – gyakran önként vállalt – túlóra, azaz sokan addig dolgoznak, amíg be nem fejezik a határidős feladatokat. Főként kreativitást, problémamegoldást megkívánó munkakörökre jellemző továbbá az is, hogy nem csak akkor dolgozik az agy, amikor a munkaidő „ketyeg”, sok termék „készült már el” villamoson, bevásárláskor vagy épp munkahelyi szünetekben (többek között a Google egyik legismeretebb dobása, a gmail is a fejlesztők szabadidős brainstormingjának az eredménye). Bizony, az alkotás nem minden esetben szorítható be 9 és 17 óra közé, ezt ismerték fel azok a vezetők, akik utat törtek az olyan módszereknek, mint a rugalmas munkaidő, ledolgozható túlóra, vagy akár a korlátlan szabadság.

Hogyan működik?

Természetesen nem úgy, hogy akkor minden dolgozó fogja magát, és hónapokra eltűnik a színről. Normál esetben ez a „rendes” szabadságtervezésben sem így működik. A nyitott szabadságkeret előfeltétele, hogy a szolgáltatás minősége nem sérülhet, ügyfeleket nem érintheti hátrányosan, a munkát el kell végezni: tehát nem lehet vele megúszni pl. egy hóvégi leltárt vagy egy szoftvertesztelést, csak akkor használható fel, amikor nem sérül üzleti érdek. További kikötés a kollégákkal való összehangoltság, azaz nem mehet mindenki egyszerre szabira, és nem mehetünk úgy szabira, hogy azzal a többiekre háruljon indokolatlanul sok teher. Ilyenformán érthetjük, hogy valójában ez a korlátlanság nem is annyira korlátlan: odafigyelés, tervezés és nem utolsósorban önfegyelem szükséges a megvalósuláshoz.

Kinek való a korlátlan szabadnap?

A korlátlan szabadnap csak és kizárólag bizalmi bázison alapuló, agilis szemléletű munkakörnyezetben valósulhat meg megfelelően, azaz ott, ahol a munkaadó bízik a dolgozói önmotiváló és önszervezői képességeiben.

Azaz, a másik oldalról személve, olyan munkavállalónak kell lenni, aki képes

– A munkáját globálisan átlátni: kit érint, ha én extra szabadságot veszek ki? Hogyan tudom mérsékelni a távollétem esetleges negatív hatásait?

– Előre tervezni és dolgozni: milyen feladatokat tudok a szabadságom előtt előre elvégezni, hogy azzal másnak ne legyen dolga?

– Delegálni: mit tudok másra rábízni?

– Csapatban dolgozni: mit tudok én átvenni mástól, hogy elmehessen szabira?

– Empatikusan és lojálisan gondolkodni: a cég/ügyfél/csapat az első, nem az én személyes érdekeim.

Van egy rossz hírem a kummantani vágyó munkavállalók számára: ez a lehetőség, bármennyire is csábítóan hangzik, nem azt támogatja, hogy minél többet lógjanak a munkahelyükről és süttessék a hasukat a Bahamákon: valójában éppen a gyakran túlteljesítő, az önismeretet és önmenedzselést gyakorolni képes, egyébként pedig jó munkát végző és azért felelősséget vállaló munkatársakat szokás ezzel az ajánlattal megdobni. A cégek ugyanis nem hülyék, nem véletlenül fektetnek a munkatársaik ösztönzésébe és testi-lelki egészségébe: pár extra szabadnappal a kreatív agy még fogékonyabb, a szellem még szárnyalóbb, az alkalmazott pedig még termelékenyebb lesz, ami hosszú távon nagyon jó befektetés egy cég számára.

Mégis hogy nem megy el akkor mindenki a Bahamákra?

A titok abban rejlik, hogy napjainkban olyan cégek élnek a szabadság eme formáival, ahol az alkalmazottak amúgy is szívesen és sokat dolgoznak. Amikor valaki örömmel, sőt, szenvedéllyel végzi a munkáját, akkor nem azon jár az esze, hogy tudna még többet távol lenni. Egy jó csapat tagjaként pedig nem jut eszébe hetekre eltűnni. Persze van, hogy valaki kivesz pár hónap vagy akár egy év sabbaticalt (munkától távol töltött időt), ehhez azonban először le kell tenni valamit az asztalra, majd újult erővel és ötletekkel térni vissza a színtérre.

A bevezetőben említett két osztrák példa közül az egyiket, az Objectbayt, személyesen is ismerem, a Scrum Master tréningemet is náluk végeztem. Ezek az emberek szenvedéllyel, meggyőződéssel dolgoznak, és hisznek abban, amit csinálnak, így a munka számukra életforma, nem napi nyűg. Van egy sejtésem, hogy nem hogy visszaélni nem fognak a felkínált szabadsággal, hanem néhányan még többet is fognak dolgozni, mint azelőtt (mint ahogy arra akadt is példa egy másik vállalatnál, ahol végül meg is szűntették ezt a lehetőséget). Néha a legjobb motiváció épp annyi csak, hogy megbíznak bennünk.

Hogyan lehet megcsípni egy ilyen állást?

Gondolom nem lebbentem le nagy titokról fátylat akkor, ha elárulom: ha valaki alkalmazottként szabadabb-rugalmasabb időbeosztásra vágyik, akkor az IT, azon belül is a szoftverfejlesztés vonalon érdemes tapogatózni. A másik osztrák példa egyébként egy reklámügynökség, tehát mindenképpen kreatív, alkotó, projektszerű feladatkörökben lehet ezt megcélozni. Mivel azonban a megvalósítás függvénye az önismeret és az önszervezés, nem pedig az, hogy mennyire tudtok jól kódolni, ezért inkább azt tanácsolnám, hogy keressétek meg azt a munkát, hivatást, hobbit, bármit, amit örömmel és felszabadultan tudtok végezni. Akkor talán azokra az extra szabadnapokra sem gondoltok már akkora irigységgel.

Az írást az alábbi cikk nyomán készítettem:

https://www.karriere.at/blog/unbegrenzter-urlaub-firmenerfahrungen.html

The post A korlátlan szabadság ígérete appeared first on Szénási Krisztina.

Amikor nem megy a munka – avagy hogyan profitáljunk a kánikulából

SzenKri-ADMIN — Mon, 08 Jul 2019 14:00:26 +0000

Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor hiába tornyosulnak előttünk a megoldandó feladatok, egyszerűen nem vagyunk képesek rávenni magunkat hatékony munkavégzésre. Fokozottan fennáll ennek a nem kívánt állapotnak a veszélye nyáron, amikor tombol a hőség. Az a jó hír, hogy ilyenkor talán nem is ez a legfőbb feladatunk.

A minap érdekes beszélgetésbe botlottam az egyik közösségi oldal egyik csoportjában, melynek tagja vagyok. Egy vállalkozó hölgy panaszkodott arról, hogy amióta kitört a kánikula, egyszerűen képtelen a napi teendőire összpontosítani. Tudja, hogy mit szeretne elvégezni, illetve mennyi az a szokásos munkamennyiség, amit el tudna végezni, de egyszerűen nem képes rá. Folyton elterelődik a figyelme, és végül valami teljesen más tevékenységbe kezd, mint amibe akart, vagy csak hosszú órákon át ül a munkaasztalánál és várja, hogy a múzsa homlokon csókolja, mindhiába. Mit lehet ilyenkor tenni?

A téma sokakat megmozgatott, érkeztek is a jobbnál jobb tanácsok: sport, meditáció, édesség, kis séta, beszélgetés kollégákkal egy kávé mellett. Ki-kinek megvan a maga tuti tippje, ami számára beválik, amikor egy kis energiát kell tankolni. Ez egy nagyon jó dolog; jó, ha képesek vagyunk felismerni, mikor van szükségünk egy kis feltöltődésre, és tudjuk is azt, mivel tudjuk ezt elérni. Sokszor elég csak előrántani valamelyik energia-ötletet a tarsolyunkból, és újra képesek leszünk visszazökkenni a régi kerékvágásba. Magam is sok ilyen ötlet birtokában vagyok, és mindig gyűjtöm az újabbakat, hogy azokat aztán az ügyfeleimnek is átadhassam.

Szóval olvasgattam a hozzászólásokat, mígnem a sok csoki, levendulatea és cigiszünet-mantra között megbújva felbukkant ez: „Talán akkor most nem kellene akarnod hatékonynak lenni”. Felkaptam a fejem: igen!

Miért akarunk mindig máshogyan viselkedni, mint ahogyan azt éppen az agyunk, a testük, ösztöneink diktálják? Miért akarunk 35-40 fokban ugyanolyan eredményes munkavállalók lenni, mint kényelmes 22-ben?

Az életünkben, csakúgy, mint a munkánkban, vannak időszakok, amikor képesek vagyunk a csillagokat is leszakítani az égről és 5 ember helyett dolgozni. És van olyan is, amikor csak kornyadunk az alig-klimatizált épületben, és érezzük, hogy most nem megy. Tiltakozás és küzdelem helyett, célszerű lenne megtanulnunk együtt élni a természettel, a kintivel és a sajátunkkal is, és úgy organizálni a napjainkat, hogy igazodjunk ahhoz, ami épp van.

Hogy ez hogyan lehetséges, ha egyszerűen nem bírod a meleget?

Először is, készíts áttekintést a főbb feladataidről, prioritás és sürgősség szerint! Fókuszálj azokra, amelyeket tényleg szükséges elvégezned, és felejtsd most el azokat, amelyek nem esnek ebbe a kategóriába. Már önmagában azzal, ha felhagysz az azon való rágódással, amit úgysem tudsz elvégezni, rengeteg energiád szabadul fel. Ez a “lelassult” állapot úgysem tart örökké, és amikor újra erőre kapsz, visszatérhetsz a feladataidhoz (melyeknek nagy része tapasztalatom szerint addigra már nem is lesz aktuális).

A nyár a szabadság, a lazítás, a szabadban töltött idő, a vízpart időszaka – ha dolgoznod kell, akkor is iktass be mini-szabikat a szabad délutánjaidra vagy estéidre. Szervezz pikniket a barátaiddal, gyermekeiddel egy hűsítő fa árnyékába, vagy menj el úszni, strandra – keresd az enyhülés egyéb lehetőségeit, hogy másnap felfrissülve mehess munkába. Egy jól sikerült délutáni kikapcsolódás hatása felér több nap szabadsággal!

Igazítsd az étkezésedet, folyadékbeviteledet az évszakhoz. Ezzel is optimalizálod a közted és az időjárás közti kapcsolatot.

Gondold át a szabadságtervezést. Ha te nyáron egyszerűen nem tudsz teljesíteni, akkor mindenképpen ekkor vedd ki a szabadságodat. Az is lehet, hogy érdemes azt inkább több részletre elosztani, így lehet teljesebb a feltöltődés.

A kánikula valójában egy igen kiváló önismereti eszköz. Belekényszerít bennünket a felismerésbe, hogy egyikünk sem képes mindig ugyanazt a teljesítményt hozni, és hogy a lazítás ugyanolyan fontos összetevője a teljesítménynek, mint a megfeszített munka. Megmutatja, hogy a harmónia igenis elhatározás kérdése, és hogy időnként tudnunk kell lemondani a saját teljesítményünkhöz fűződő elvárásokról!

További időgazdálkodási, teljesítményoptimalizáló, harmóniateremtő tippekre van szükséged?

The post Amikor nem megy a munka – avagy hogyan profitáljunk a kánikulából appeared first on Szénási Krisztina.

Mi köze a régészetnek az önismerethez?

SzenKri-ADMIN — Fri, 14 Jun 2019 16:18:09 +0000

Megtalálni valamit, ami feltárásra érdemes. Hosszas, alapos munkával, lépésenként közelebb kerülni a valósághoz. Nagy igazságok nyomára bukkanni, majd rájönni: amit mi kemény munkával felismertünk önnön életünkben, azt már mások is tudták előttünk. Vajon most az archeológiáról vagy az öntudatról beszélek?

Kislány koromban egy időben régész (is) akartam lenni. Persze a régészetet akkoriban valamiféle romantikus, kalandos foglalkozásnak képzeltem, ami jórészt abból áll, hogy egy Indiana Jones-szerű, sármosan szemtelen fickó oldalán fedezem fel Egyiptom vagy más egzotikus ország kincseit, miközben sikeresen megküzdök a rám váró természeti akadályokkal és pénzéhes haramiákkal. Az csak később vált világossá, hogy rengeteg archeológus nemhogy nagy egzotikus kincs, hanem még ásatás közelébe sem jut évekig, valamint hogy sem elegendő türelmem, sem kellő elhivatottságom nincs ehhez a szép szakmához.

Aztán más foglakozást választottam, és az emberi gondolkodás, a belső hajtóerő, a fejlesztés-fejlődés, az egészség és a teljesítmény közti egyensúly kutatása és megértése mellett tettem le a voksom. Nem mondhatom, hogy ez ne lenne időnként éppen olyan érzés, mintha egy sötét szűk egyiptomi sírkamrából keresném a kiutat, miközben valaki kívülről rám vágja az ajtót, az utolsó fényforrást is elzárva. (Ki mondja, hogy végül nem kapjuk meg, amire vágyunk?)

Ez év elején eljutottam a Magyar Nemzeti Múzeum egy régészeti konferenciájára, ahol a szakemberek rövid előadásokkal és poszterekkel tárták a nagyközönség elé 2018 legjelentősebb magyarországi régészeti eredményeit. Nagyon értékes leletekre bukkantak többek között az épülő Miskolc-Kassa autópálya útvonalán, akad itt bronzkori földvár, honfoglaló temető, korai földművesek nyoma és germán település részlete. Ugyanígy feltártak egy, szinte az összes régészeti és történeti korszakot felvonultató lelőhelyet Balatonszentgyörgyön, és akadnak még további jelentős lelőhelyek is szerte az országban. Nem szándékom archeológiai szakcikket írni, ezeket is csak azért mesélem el nektek, mert rendkívüli módon lenyűgözött mind a lelőhelyek gazdagsága, mind a talált leletek összetettsége és minősége; leginkább pedig a tudományoknak azon összessége, amely lehetővé teszi, hogy néhány használati tárgy és csontváz segítségével pontos képet nyerhessünk arról, hogyan is éltek és haltak, hol laktak, mivel foglalkoztak, milyen életmódot követtek őseink, és az milyen hatással volt rájuk. Hogy a fogak állapota megmutatja, mennyi gabonát fogyasztottak (sokat – a malomkövek között őrölt gabona akár a tövekig lekoptatta a fogsorokat), és hogy kereskedő életmódjukból adódóan milyen sokat vándoroltak (a sok sétától olyan mértékű kopás lépett fel, amely még ennyi idő távlatából is kimutatható a csontokból).

Elgondolkodtam: miért van az, hogy sokszor a külvilágból várjuk a választ a kérdéseinkre, amikor itt van minden tudás, amire csak szükségünk lehet: leletekben, történelemkönyvekben, versekben és prózában, filmben és zenében, vagy akár a saját génjeinkben, vérünkben. Miért keresünk mindig „új” igazságot? Lehet, hogy a világ változik körülöttünk, de mi, emberek, ugyanúgy működünk. Ugyanúgy fog elkopni a mi fogunk is, ha követ rágunk!

Sokan hirdetik, hogy ne nézzünk a múltba, hiszen ami volt, elmúlt, nem kell azt megértenünk vagy elemeznünk, és csak a jelenre kell összpontosítanunk. Én azt vallom, hogy igen, a jelenben kell élnünk; de a „múlt”, az elődeink vagy önmagunk életének, gondjainak, bölcsességének ismerete és megértése nem hogy gátolja, hanem még segítheti is a mi saját utunkat.

Te, aki talán épp a saját hivatásodat, párodat, hobbidat, életcélodat keresed: bízz benne, hogy már minden tudás benned van, amire csak szükséged lehet (úgy is mondhatnám: a véredben van). Végezz ásatást a saját életedben, porold le a régmúlt elfeledettnek hitt emlékeit kishitűségről, félelemről, bizonytalanságról, és tedd fel őket életed múzeumának polcára, ahol bármikor megtekintheted őket, mint külső szemlélő. Azután állj neki, hogy kifényesítsd belső kincseidet, mint a kreativitás, a jószándék, a hit és a bizalom, hogy ezeket magaddal vihesd bárhová, és bármilyen helyzetben alkalmazhasd.

Légy a saját életed Lara Croftja vagy Indiana Jones-a!

Szükséged lenne egy tapasztalt “régészre” a saját projekteden? Nézz utána, Neked miben tudok segíteni!

The post Mi köze a régészetnek az önismerethez? appeared first on Szénási Krisztina.

Az örömmel elvégzett munka eredménye 2.

SzenKri-ADMIN — Mon, 13 May 2019 15:45:10 +0000

Sorra mondanak fel a munkavállalóid? Azok, akik még ott vannak, szemtelenek, kezelhetetlenek? Már fáj a fejed a sok megbeszéléstől, ahol azt próbálod kitalálni, hogyan motiváld a dolgozóidat és tartsd meg őket hosszú távon? Akkor talán itt az ideje, hogy engedd, hogy ők motiválják magukat.

Már csaknem 20 éve oktatok, menedzselek, adok tanácsokat – ez idő alatt nagyon sok vállalat mindennapi működésébe volt alkalmam belelátni. Sajnos azt kell, hogy mondjam, még mindig túl kevés olyan munkáltatót tudnék említeni, amelynél eredendő érték az emberek munkamoráljában, értékítéletében, döntéseiben való bizalom. Ami inkább jellemző, az egy alapvető bizalmatlanság a munkavállalók felé, valamint az autoriter típusú, sokszor félelmen alapuló vezetői magatartás. Hogy honnan e félelem? Bizony rá tudnak erre szolgálni a munkavállalók: hiszen néha elkésnek, aztán meg előbb elkéredzkednek, hogy odaérjenek a jógaórára, maguk akarják megszabni, mikor mennének szabadságra, van, amikor nem hozzák a kitűzött eredményeket, ráadásul lázadoznak mindennemű változás ellen, és nem átallnak a véleményüknek hangot is adni. A vezető pedig stresszes. Ő csak azt szeretné, hogy a munka el legyen végezve, lehetőleg a kitűzött kereteken belül, és ezért tartja a hátát a saját vezetői felé – a nyomás hatalmas, és akkor még az emberei is megnehezítik a dolgokat. Pedig ennek nem kell így lennie, ha megértjük, hogy alapvetően mind egy hajóban evezünk, és mindannyiunkat ugyanazok az alapvető igények hajtanak. De melyek is ezek?

1. Szükségleteinknek megfelelő munkakör és munkakörnyezet

Bizony, ez az alap: olyan munkakörben dolgozni, amely a képességeinknek leginkább megfelel, olyan környezetben, ahol biztonságban érezzük magunkat. Ezért nem érdemes egy „jó” munkavállalót sem alulfoglalkoztatni, sem túl sok terhet ráróni, nem beszélve az olyan feladatokról, amelyek nem az erősségeikre épülnek. Ha szükségetek van egy jó marketingesre, vegyetek fel egyet, ne az introvertált back office dolgozót piszkáljátok fel az online marketinges feladatok vezetésére – kivéve, ha ezt ő maga kéri tőletek. Nem érdemes a rövidtávú haszonért frusztrálni egy jó dolgozót, mert előbb-utóbb elveszítitek.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: adjatok a munkavállalóitoknak olyan feladatokat, amelyeket szívesen, örömmel végeznek. Biztos vagyok benne, hogy minden munkakörben lehet ilyet találni. Minél több örömteli percet élhetnek meg a mindennapokban, annál jobban tudják majd szeretni is, amit csinálnak.

A tudatos munkakörnyezetre számos példát hozhatnék főként a tech-cégek világából, budapesti példának ott a Graphisoft park – viszont nem kell minden cégnek divatos, új irodaházba költöznie ahhoz, hogy az ott dolgozók jól érezhessék magukat. Az elegendő tér, igényes környezet nem feltétlenül pénz kérdése, ráadásul csapatépítő tevékenységek alapja is lehet.

2. Cselekvési szabadság, önállóság

A cikkem megírása előtt végeztem egy kis házi kutatást, sok ismerősömmel beszélgettem, egy rövid kérdőívet is körbe küldtem, hogy megtudjam, kit mi sarkall lelkes munkavégzésre: a szabad időbeosztás és munkavégzés volt ez egyik visszatérő pont. Én egészen őszintén meg vagyok arról győződve, hogy ha csak ezt az egy pontot betartanák a munkavállalók, máris hatalmasat lépnének előre az attricion rate (munkavállalói elvándorlás) statisztikáinak javításában. Az, hogy egy munkavállaló – természetesen adott kereteken belül – maga oszthatja be, mikor dolgozik, mely feladatokat priorizálja, illetve hogyan oldja meg azokat, brutális hajtóerő, ami ráadásul a munkavállalói oldalról inkább szervezési mint anyagi befejtetést követel. Hiszen ki ne akarna olyan munkahelyen hosszútávon megmaradni, ahonnan el tud jönni korábban, ha orvoshoz kell menni, de beérhet picit később, ha a gyereket óvodába kell vinni, tud otthonról dolgozni, ha jön a villanyszerelő, és megbíznak az értékítéletében, így sikerként fogja megélni a mindennapi döntéseit? Ki ne akarna egy ilyen munkahelyért cserébe jó munkát végezni, a feladatokat időben befejezni? Higgyétek el, kedves főnökök, hogy ha valaki nem dolgozik rendesen, annak nem a home office az oka. Gyanakvás helyett inkább segítsétek a dolgozóitok önmenedzselését, hogy például a közbenjárásotok nélkül is be tudják osztani maguknak a nyári szabadságaikat.

3. Világos célkitűzések

A másik egyöntetű visszajelzés körkérdésemre a munkavállalói boldogságról az volt, hogy mindenkinek kiemelkedően fontos az, hogy lássa az értelmét a munkájának, mit miért csinálnak. Ennek fő alkotóeleme a világos és transzparens célkitűzés, enélkül akár neki se kezdjetek a munkának, vagy legalábbis ne akarjátok az útmutatásotokra bízott munkatársakon számon kérni azt, amit magatoknak sem határoztatok meg. Nem akarnám ezt most jelen kereteken belül bővebben érvekkel alátámasztani, számtalan nálam sokkal bölcsebb és ismertebb ember megtette már ezt korábban; annyi bizonyos, hogy ha nem tudjátok, miért és hova tartotok, akkor a munkatársaitok sem lesznek tisztában a feladataikkal, így az elért eredmény teljesen meglepetésszerű lesz. Legyetek ebben kissé következetesebbek önmagatokkal és főként saját főnökeitekkel szemben is. Nem azt tesz benneteket vezetővé, ha mindent gondolkodás nélkül végrehajtotok, hanem ha mertek kérdezni és bízni a megérzéseitekben.

Ezen a ponton rögtön el is tudom mondani, miért ágálnak annyira a munkavállalók a változások ellen – túl azon, hogy alapvető emberi természetünk a változásoktól való szorongás.

A legtöbb változás, amit egy cég be kíván vezetni, sokkal inkább valamilyen piaci trend, impulzus, mint átgondolt döntés következménye. Bevezetnek egy új szoftvert, mert már mindenki (?) ezt használja, de nem készítenek előzetes piackutatást, a saját vállalatukra vonatkozó business value analízist (azaz üzleti elemzést). Nem biztos, hogy ami másnak bevált, az a ti cégeteknél is be fog, illetve ha nem ismeritek egy új termék valós funkcióit, akkor a kívánt eredmények is el fognak maradni. Mindezek fejében, a cégek általában arra sem szánnak megfelelő időt, hogy a munkatársaiknak kommunikálják az újdonságokat, pedig lehet, hogy a látszólagos lázadásuk mögött valós észérvek sorakoznak, elvégre ők látnak bele legjobban a napi termelésbe. Az én projektvezetői történetemben is akad nem egy példa, amikor a munkatársak megfelelő szintű bevonása végül olyan változtatási javaslatokat eredményezett, amelyekkel sokkal egyszerűbben/költséghatékonyabban érhettük el a kívánt célkitűzést.

4. Eredmény – értelemmel

Mindannyian szeretnénk látni a munkánk eredményét. Természetesen az, hogy kapunk fizetést, esetleg bónuszt meg egyéb juttatásokat, igen fontos, de nem ez az, ami hosszú távon nálatok fog tartani egy dolgozót. Ha valaki tényleg csak ezért dolgozik, akkor számolhattok azzal, hogy nem fogja bedobni teljes erőforrásait, persze attól még lehet belőle jó munkaerő. Persze csak amíg utol nem éri a burn-out, azza kiégés – erre a sorsra jutnak ugyanis általában azok, akik csak külső megerősítésért dolgoznak. Valamint, hogy ezek a „motivált” munkatársak csak addig fognak nálatok maradni, amíg jobb ajánlatot nem kapnak.

Sokkal mélyebb cselekvési ösztönöket célozhattok meg azonban, ha az eredmény, amiért együttesen dolgoztok, valamiféle pozitív nyomot hagy a környezetünkben. Természetesen nem dolgozhat mindenki jótékonysági intézményben – de fontos, hogy tudjunk olyan szemmel tekinteni a munkánkra, mint valamire, amivel jót teszünk másoknak /a környezetünknek / a világnak, ami a fejlődést szolgálja. Vezetőként kiemelten fontos, hogy jó példával járjatok elöl, és magatok is erősítsétek a munkavállalókban: van értelme annak a heti 40 (vagy akárhány) órának, amit munkahelyükön töltenek. Amint ezt nem látják, kihuny a lelkesedés utolsó szikrája is.

Dolgoztam egy olyan projekten, ahol a saját – egyébként általánosságban nagyon jó fej és támogató – főnököm is első pillanattól kezdve meg volt győződve a projekt értelmetlenségéről. Sokszor csillogtatta meg szarkasztikus humorát a megbízásunk, illetve a felsővezetőink kárára, így akart együttérzéséről biztosítani. Az igazság az, hogy ettől csak rosszabbul éreztem magam. Ahogy azt számára is jeleztem, ez a hozzáállás nemhogy segített, hanem inkább szorongást váltott ki belőlem, főleg annak tükrében, hogy egy nagyobb projektcsapat eredményessége múlott az én munkámon. Hogyan mutassak utat másoknak, ha én magam sem vagyok motivált? Óva intek minden vezetőt az ilyenfajta magatartástól: ha ti nem hisztek magatokban, abban a munkában, amit végeztek, az nem csak a saját, hanem a környezetetek motivációját is megölheti.

Komoly feladat volt megtalálni az értelmet ebben a feladatban, de persze mint mindenből, ebből is nyerhettem tapasztalatot: részemről bizonyosan nem vállalok el többé olyan megbízást, amelyben nem látom a fejlődési potenciált.

Nem véletlenül nyomják az amerikai nagyvállalatok folyamatosan a csapattudatra épülő kommunikációt és marketinget: aki úgy érzi, hogy a csapata tagjaként egy különleges, világot megváltó küldetés részese lehet, sokkal boldogabban hajtja be a fejét akármilyen vállalat rabigájába.

Az igazság az, hogy a legtöbb ember, önmagatokat is beleértve, sokkal többre képes, mint amennyit feltételeztek róla. Merjetek kockázatot válallni, és bizalomra épített kapcsolatokat kialakítani, legyen az munkahelyen, vagy akár a magánéletetekben. Ez melósabbnak tűnhet, de hosszabb távon sokkal kifizetődőbb így élni, mint állandóan ellenőrizgetni, hogy az emberek dolgoznak-e, vagy figyelmeztetéseket osztogatni. Én bízom bennetek és drukkolok nektek!

A cikk az alábbi bejegyzés folytatása:

https://szenasikrisztina.hu/az-orommel-vegzett-munka-eredmenye-1/

The post Az örömmel elvégzett munka eredménye 2. appeared first on Szénási Krisztina.

Az igazság a külföldre költözésről

SzenKri-ADMIN — Thu, 11 Apr 2019 14:36:18 +0000

Motoszkál benned, hogy hagynád az egészet, és kimennél külföldre pár évre, vagy hosszútávra, nyelvet tanulni, pénzt keresni, karriert építeni? Vagy épp ellenkezőleg: minden idegszáladdal kapaszkodsz a gyökereidbe, és nem tudod elképzelni, hogy máshol élj?

Jó hírem van: mindkét esetben igazad van.

Napjainkban egyre erősödő trend az, hogy sok honfitársunk külföldre költözik átmenetileg, vagy akár hosszútávra, többek között a jobb megélhetés, a kaland, a fejlődési lehetőség reményében. A mai iskolások igen nagy hányada pedig már eleve külföldi felsőoktatási intézményekbe adja be jelentkezését. Ebben a cikkben a jelenség lélektani oldalát szeretném körüljárni, saját tapasztalatomon és álláspontomon keresztül.

Miért adja arra valaki a fejét, hogy külföldre költözzön?

A válasz erre nagyon egyszerű: mert megteheti. Olyan korban élünk, ahol minden lehetőség adott egy ilyen lépéshez.

– Szabadon utazhatunk – ezáltal sokat is utazunk, és nyitottabbá válunk a világra.

– Számtalan országban szabadon vállalhatunk munkát – nincsenek bonyodalmas körök.

– Főként Y és Z generációsként: beszélünk nyelveket – ha már az iskolarendszer kötelezővé tette, miért ne profitáljunk belőle?

– Az internet segítségével, minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll – kevesebb a bizonytalansági faktor.

– Legalább egy ismerősünk már „kint” dolgozik – van segítség az elinduláshoz.

Hogyan válik tetté az elhatározás?

Erre nagyon sokféle választ lehetne adni, mert van, aki anyagi kényszerből próbál szerencsét egy másik országban, miközben esze ágában sincs itt hagyni a családját. Mást a munkahelye küld kiküldetésbe. Sokan indulnak útnak csalódottság, kiábrándultság végett, „nincs mit veszítenem”- attitűddel (közülük sokan csak sodródnak tovább odakint). És aztán ott vannak azok, akiknek a táborát én is erősítem: egyszerűen csak motoszkált bennem ez a gondolat, és szerettem volna kipróbálni magam egy másik országban is. Inspirált, hogy éveken keresztül csak multinacionális közegben dolgoztam, így a sokrétűség, diverzitás és az idegen nyelven történő kommunikáció nem kihívás, hanem a mindennapjaim voltak. Évek teltek el ebben a gondolatban, amikor adódott egy lehetőség, amely révén Ausztriában éltem 6 évet.

Akkor most jó, ha én is kiköltözöm?

Az első kérdés, amit mindenki feltesz nekem a külföldi kitérőm kapcsán:

„És, megérte?”

Erre mindenki konkrét választ vár, lehetőleg számbeli adatokkal. Számomra a megérte-e ennél sokkal többrétűbb kérdés, ezért nem is szoktam fekete-fehér választ adni, amitől az ismerőseim feltehetően tépik a hajukat.

Azt, hogy anyagilag megéri-e, számítsa ki bárki magának. Te mennyit keresel itthon? Milyen munkakörben tudsz kint elhelyezkedni? Keresnél annyit odakint, mint otthon?

Milyen kiadások merülnek fel? Mennyibe kerül az albérlet odakint? Van pénzed kaucióra? Elég egy szoba, vagy vinnéd a családodat is? Ők is fognak pénzt keresni? Ha csak szobát bérelsz, mennyi ideig lennél képes megosztani az albérletedet vadidegenekkel? Rendben vagy azzal, hogy albérletben kell élned, ha itthon esetleg saját lakásod volt?

Mennyire vagy tudatos, be tudod osztani a pénzed? Itthon be tudtad? Le tudsz mondani plazmatévéről, új telefonról, új ruhákról, autóról, amíg egyenesbe állsz?

Akarsz öngondoskodni? Fogsz kötni odakint nyugdíjbiztosítást, betegbiztosítást, balesetbiztosítást? Ismered ezek költségeit?

Ismered az adott ország szociális rendszerét? Milyen támogatásokat lehet igénybe venni? Ki fogod járni az utat, hogy minél több pénzt szerezz vissza az államtól?

Minden adat elérhető a világhálón – bátran olvassatok utána, és osszátok-szorozzátok ki magatoknak a választ a fenti kérdésre.

És a nem materiális megfontolásra szánt kérdések:

Tényleg elég jó a nyelvtudásod? Érteni fogod az orvost, a hivatali ügyintézőt? Tudsz adott esetben tolmácsolni a családodnak? Elég jó a nyelvtudásod ahhoz, hogy a képzettségednek megfelelő munkát végezd? Támogatja az adott ország a nyelvtanulásodat?

El tudod fogadni, hogy te odakint mindig külföldi leszel? Vállalod az identitásodat? Nem fogsz magadra venni minden apró megjegyzést, mert belül frusztrált vagy, amiért nem értenek meg? Nyitott, elfogadó személyiség vagy?

Mennyire fontos neked a tömegközlekedés, az egészségügy, a szociális ellátások? Élsz ezekkel, befolyásolja a komfortérzetedet?

Van gyereked? Milyen oktatási lehetőségeket tudsz számára biztosítani itthon, és milyet külföldön?

Oké, ha csak hétvégente látogatsz haza? Ha lemaradsz a programokról a gyerekkori barátokkal, családdal, mert nem tudsz hazajönni? Ha emiatt esetleg el is távolodsz tőlük?

El tudod fogadni, ha nem tudsz azonnal hazajönni a beteg szüleidhez?

És akkor még egyszer a kérdés: Neked, személy szerint, mindent összevetve, megéri?

Tudom, ezek némileg provokatív kérdések – de ha picit is elgondolkoztál ezeken, akkor elérték a céljukat. Nincs rájuk helyes/helytelen válasz. Mindenkinek csak és kizárólag a saját igazságának kell megfelelnie. Ha te úgy érzed, te is szerencsét próbálnál, szeretnéd, motoszkál benned a gondolat – menj! Ha jól átgondoltad, és nem valamiféle csodát vársz egy ilyen költözéstől, akkor garantálom, hogy nem fogod megbánni ezt az életre szóló tapasztalatot! Én nem bántam meg, sőt, mindenkinek ajánlom, aki kedvet érez hozzá!

És mi van, ha én tökre nem akarok külföldre költözni? Az már ciki?

Ahogy egyre többek költöznek el, úgy növekszik azoknak a száma is, akik elkezdték magukat szinte rosszul érezni, amiért ők hazájukban maradtak. Erősödik a bizonytalanság, hogy jól döntöttek-e, amikor nem vállalták be ezt a kihívást, pedig mennyi pozitívummal kecsegtet egy ilyen lehetőség, a szomszéd is abból fizette ki a jelzáloghitelét, a gyerekei meg külföldön tanulnak, micsoda lehetőség. Esetleg minden osztálytársam Ausztriában meg Angliában tanul tovább, én meg csak az ELTE-n, milyen ciki.

Az az igazság, hogy nem kell emiatt rosszul érezned magad. Ha te őszintén, saját ösztöneidre hallgatva döntesz a maradás mellett, akkor neked éppen az a jó megoldás. Nem kell külföldre költöznöd azért, hogy sikeres legyél, és a gyerekeid sem a jó egyetemtől lesznek boldogak, hanem például attól, ha a szülei azok. Ne dőlj be a trendeknek! Tedd azt, amit a saját szíved diktál.

Legyen ez a mottód az élet minden területére!

Külföldi munkavállaláson vagy továbbtanuláson töröd a fejed? Gyere és gyakorold velem az angol/a német nyelvet, készüljünk fel együtt a felvételi beszélgetésre, vagy beszéljük át félelmeidet, érzéseidet.

The post Az igazság a külföldre költözésről appeared first on Szénási Krisztina.