Látszólag egy család, akik összejönnek megünnepelni a Nagypapa nyolcvanötödik születésnapját. Valójában annak lenyomata, mily sokrétűen vagyunk képesek érezni és gondolkodni mi, emberek, és mennyi minden történik, történhet a felszín alatt.
Nagy igazság, hogy mindenkinek megvan a maga baja és öröme.
Nem kivétel ez alól a Születésnap című regényem népes családja sem. A szereplők ajándékaikkal együtt titkaikat is magukkal viszik az ünnepi asztalhoz. Nem mind adnak hangot a belső gondolataiknak: némelyek elfojtják őket, mások elhessegetik, mások későbbre időzítik a fontos beszélgetéseket. Olyan családtag is van, akinek csak a viselkedésén érezni: ez a nap más, mint a többi. Van olyan, aki érzékeli a másik lelkiállapotát, és igyekszik mellette állni. Van olyan, aki látszólag csak magával törődik, miközben valójában minden gondolata a szeretteié. Pont úgy zajlik tehát minden, ahogy azt a való életben is nap mint nap tapasztalhatjuk.
A családfő, az idős nagypapa, mintha ráérezne minderre. Ünnepi beszéde, mely kétségkívül a mű csúcspontja, akaratlanul is útmutatóval szolgál mindannyiuk számára. A regényből nem derül ki, sejti-e a bölcs ünnepelt, ki-ki milyen élethelyzetben találja magát éppen. E kérdés megválaszolását az Olvasó képzeletére bízom. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy részben tudja, részben pedig saját ösztöneire és élettapasztalatára hagyatkozik, amikor szóra emelkedik. A nagypapa, úgy képzelem, pontosan érti, milyen kihívások érhetnek bennünket az életben, és hogy ezeket hogyan tudjuk hittel, derűvel, szeretettel átvészelni. Ő a saját születésnapját nem arra használja, hogy magát éltesse: inkább arra, hogy megerősítse a hallgatóságát: nincsenek egyedül. Ráadásul, egy váratlan csavar révén, példát is mutat életigenlésből. Ilyen beszédre mindannyiunknak szüksége lenne legalább egyszer az életben. De hogyan kerül mindez egy szórakoztató regénybe?
Az ötlet
Az ötletet saját mentáltréneri tanulmányaimból vettem, amit még bécsi tartózkodásom során végeztem el. A képzésen rengeteg tudatosság-feladatot végeztünk. Az egyik a „nyolcvanadik születésnapom” című volt. A feladat egyszerű: képzeld el, hogy a nyolcvanadik születésnapodat ünnepled. Nézz végig magad körül: hol vagy? Kik vesznek körbe? Milyen élethelyzetben találod magad? Családban? Barátokkal? Egy szép kertben? Egy elegáns étteremben? Egészségben?
Ha már kiszínezted magadnak a képet, tekints vissza a jelenbe: hol tartasz most ehhez képest? Mit teszel azért, hogy tíz-húsz-harminc-negyven év múlva úgy ünnepelhess, ahogy szeretnél?
Ennek a retrospektív, azaz visszatekintő gyakorlatnak az a lényege, hogy rávilágít: mik is a számunkra fontos értékek az életben. A pozitív pszichológia azt hirdeti, hogy az gyarapodik életünkben, amire a legtöbb időt/figyelmet/energiát fordítjuk. Ennek értelmében felelősek vagyunk azért, hogy ott találjuk-e magunkat ezen a jeles jubileumon, ahol szeretnénk. Azaz, hogy arra fordítsunk időt, ami valóban számít.
Nagy hatással volt rám ez a feladat. Azt nem mondhatom, hogy akkor döntöttem el, hogy belevágom a fejszémet az írói pályába, mert azt már korábban elhatároztam: de annyi bizonyos, megerősített engem azon, hogy jó úton vagyok. Akkoriban egy bank informatikai részlegén dolgoztam, rengeteg időmet, munkámat, kreativitásomat adva a munkahelyemnek. Úgy éreztem, hogy az a sok energia, amit ebbe fektetek, nem fog engem jó érzéssel eltölteni negyven-ötven év múlva. Míg az, hogy volt bátorságom megvalósítani a gyerekkori álmaimat, mindenképp elégedettebb emberré tesz majd engem.
Persze az életben nem lehet mindent eltervezni, és nem csak rajtunk múlik a sorsunk. De amit megtehetünk, azt érdemes megtenni, hogy nyugodt lelkiismerettel nézhessünk majd vissza a jeles napon.
Szerettem, ahogy a szereplők mind megszívlelték a családfő szavait, ki-ki a saját érettségének és természetének megfelelően. Ebben a történetben nincs „happy end”, mert nincs „end” sem: az élet megy tovább a maga útján, és a családtagok a történtek hatására mind sokkal jobban odafigyelnek majd önmagukra és a mellettük élőkre. Ahogy, reményeim szerint, az történet Olvasói is.
Sokan tudjátok: a regényt harminc nap alatt írtam meg egy kihívásra, és küldtem el Fejős Évának, hogy véleményezze. Éva a kihívás utolsó napjaiban árulta el: az írásokat, amelyek elnyerik tetszését, megjelenteti majd saját kiadójában. Eszembe sem jutott, hogy az én könyvemet is kiválaszthatja majd: de aztán pár héttel később jött az e-mail, hogy mégis elnyerte tetszését. Itt van hát a happy end, gondolhatnánk! Azóta már tudom, hogy nem: egy regény megjelenése, könyvvé válása, bár kétségkívül jelentős mérföldkő, csak az első lépés egy nagyon hosszú, tekergős, fáradságos és csodálatosan kiszámíthatatlan úton. De, hé? Hát épp én írtam arról, hogy mindig menni kell tovább az úton. Nem is lehetne méltóbban ünnepelni ezt a Születésnapot.
