Sok minden, ami a szereplőimmel megtörténik, velem is megtörténhetett volna, vagy akár meg is történt valakivel a közvetlen környezetemben. A Kacskaringó olyan kérdésekkel néz szembe, mint lakhatási válság, késői leválás a szülőkről, eltolódó felelőségvállalás, internetes zaklatás, eltűnő szakmák, elvándorlás – tehát mindazzal, ami az én generációm sajátja.
2020 januárjában kezdtem el írni második regényemet, a Kacskaringót. Az apropó egy újabb regényíró kihívás volt, Fejős Éva kezdeményezésében. Mivel addigra már túl voltam egy befejezett regényen, a második kihívásba már sokkal tapasztaltabban léptem be: már tényként könyvelhettem el, hogy képes vagyok megírni egy regényt. Igaz, amikor elkezdtem, még nem tudhattam, hogy Évának tetszik-e majd az első írásom, a Születésnap – azonban ez nem befolyásolta a döntésemet, hogy folytatom-e az írást. Az írás művelete, a történet megalkotása, a karakterek megszületése olyan élményt nyújtott, ami annyira beszippantott, hogy tét nélkül is vállaltam ezt a feladatot.
Ismét várt rám egy feladat: ki kellett ötölnöm, miről tudnék írni egy regényt. Szinte azonnal jött a döntés, hogy a saját generációmról fogok írni, az úgynevezett ypszilonokról. Minden emellett szólt. Egyrészt, mit ismernék jobban, mint a saját korosztályom életét. Másrészt, úgy találtam, hogy bár munkaadói és tanácsadói közegben sok figyelmet kap ez a korosztály, a nagy nyilvánosság mégsem beszél róla eleget, hogy milyen napi kihívásokkal is küszködnek a mai fiatalok, és ugyanakkor mégis mennyi potenciál rejlik az ő találékonyságukban.
Az irodalomnak, a szórakoztatáson túl, szerintem az is feladata, hogy felhívja a figyelmet az aktuális kérdésekre. Ha szakmai fórumokon, életmódmagazinokban meg is jelenik az Y-téma, a regényekben még nem igazán látom nyomát. Így született meg a döntés, hogy saját korosztályom szószólója leszek.
A regény története nagyon egyszerű és hétköznapi.
Hat fiatal, huszonéves lány keresi az útját az életben, igyekezve megfelelni a magánéleti, munkahelyi, párkapcsolati, közösségi elvárásoknak. Sok minden szerepel a történetben, amit a húszas éveinkből ismerhetünk: buli, fiatalság, szerelem, mamahotel és önállóság, megcsalás, sírás és nevetés, öröm és bánat, bizonytalanság, túlórák, céges autó, utazás, útkeresés, mindez abban a digitalizált közegben, ami nélkül egy mai fiatal élete már elképzelhetetlen lenne. A randit messengeren beszéljük le, a workaholic barátnővel Viberen tartjuk a kapcsolatot, az exről Facebook-on tudunk meg híreket, a naplementéinket pedig posztoljuk Instagramon. Ez már túlmutat a „folyton a telefonodat nyomkodod” rigmuson: ma már így élünk, így tudunk lépést tartani a világgal és kapcsolódni a többi emberhez. Lehet ágálni ez ellen, de érdemesebb megtanulnunk úgy együtt élni vele, hogy közben mégis önmagunk maradunk.
Lili, a történet főhőse, sokáig kicsit semmilyen karakter. Sokszor nem ő dönt a saját élete felől, átadja annak jogát mások kezébe, nem vállal igazi felelősséget önmagáért. A történetben visszatérő motívum az első szerelem, Valter, és kettejük váratlan szakítása, amin főhősnőnk a mai napig nem tudott túllépni. Szimbolikus, hogy csak a történet végefelé, amikor már kinő a kislányszerepből és kezd valódi felnőtt nővé érni, kérdez rá Lili, hogy tulajdonképpen miért is hagyta őt ott annak idején a barátja. Sok ilyen kihívás kíséri még a főhősnő útját, ami nem mindig az ő hibája: mindannyiunknak dob az élet olyan labdát, amiről, csak ha elkapjuk, tudjuk meg, hogy az valójában egy jó súlyos medicinlabda. Erről nem tehetünk, de azt már eldönthetjük, hogy mit kezdünk a ránk testált súllyal. Megosztjuk másokkal, hogy könnyebb legyen a teher, vagy a környezetünkre testáljuk, hogy hadd cipeljék ők, csak nekünk legyen könnyebb. Esetleg letesszük, amíg kitaláljuk, hogyan legyen. Vagy mondjuk megpróbálunk izmokat növeszteni, hogy jobban elbírjuk. Ez a tudás, ez az önmagunkért történő felelősségvállalás nyitja majd fel Lili szemét, és segít majd neki döntést hozni a saját élete felöl, és ugyanez bátorítja majd a többi szereplőt is ilyen-olyan sorsdöntő lépések megtételére.
Lili nem csak főszereplője, hanem narrátora is az eseménynek, aláhúzva ezzel önnön kívülmaradását az irányításból. A regény szerkezete igen érdekes. A történet elején a közel harminc éves Lili ül, és azon töpreng, hol szúrta el az életét – hogy aztán egészen a diplomaosztójáig utazzon vissza az időben, és onnan, visszatekintve próbálja meg felgörgetni, hogyan is sodródott ő abba a helyzetbe, hogy egyedül ül egy padon, bőröndjeivel körülvéve, télvíz idején. Ez a retrospektív mód segít neki abban, hogy kívülről lássa önmagát, a saját életét, és annak történéseit. Hét évet repülünk végig, és meggyőződésem, hogy mindegyik évben történt legalább egy olyan dolog, amikor Lilinek esélye lett volna letérni az örök áldozatiság ösvényéről. Nem jelölöm meg, szerintem mik voltak ezek az események, és afelől sem ítélkezem, hogy csak akkor és ott állt ki magáért, amikor. Abban hiszek ugyanis, hogy igenis van olyan gyümölcs, aminek be kell érnie, és csak a tapasztalat és a tudás vértezhet fel bennünket az élet kihívásaira. Persze vannak olyanok köztünk, akiknél ez korábban elérkezik, és olyanok is, akiknél később: Lilinek harminc éves korára kezd el benőni a feje lágya. A hét éves ciklus nem véletlen: a mesék világából vettem ezt a számot, ahol a főhős gyakran szembesül annak jelentőségteljes szimbolikájával: hetedhétországban vándorol, hogy megtalálja a kincset, hét évet raboskodik, mielőtt kiszabadul, hét fejét vágja le a sárkánynak, mire elnyeri méltó jutalmát, és a többi. Szeretem ezeket az ősi, tiszta, hagyományőrző bölcsességeket, amelyeket a mesék tanítanak, és ez bekúszott ide, ebbe a regényembe is.
A Kacskaringó azt képviseli, hogy az életünkben mindig lesznek mellékvágányok, letérők, amelyekre nem számítottunk, kanyarok, amelyeket nem terveztünk be. De ha szem előtt tartjuk, mit szeretnénk végül megvalósítani, akkor végeredményben minden lépés ahhoz visz közelebb, amit igazán szeretnénk. Ami néha nem az, mint ahogy az az út elején látszik.
