2020 áprilisa a hónap, amit legtöbben legszívesebben visszaküldenénk a feladónak. Korlátozások, lezárások, első országos „maradj otthon”-kampány. Az iskolák, éttermek és az intézmények zárva, az irodai dolgozókat hazaküldik home office-ba, a lefoglalt időpontokat sorra mondják le a kórházak. Az emberek maszkban szálnak fel a metróra és az utak szépen lassan kiürülnek. Világjárvány van.
Kétségkívül ez az egyik legszürreálisabb helyzet, amibe életem során kerültem, habár váltig állítom a mai napig, hogy mindig az élet írja a legjobb sztorikat. Eleinte én is figyeltem az eseményeket: mikor, hol, hányan betegedtek meg, mit lehet tudni a vírus hátteréről, hogyan tudok védekezni ellene. Még nagyobb érdeklődéssel követtem a közösség reakcióit. Az emberi viselkedés lelkes kutatójaként lenyűgözött az érzelmek szélsősége. Hitetlenség és meggyőződés, könnyedség és félelem, valóságtagadás és valóságferdítés, elméletek, összeesküvés-gyártók, humorizálók. És mindezek mögött mi mindannyian: egyszerű, hétköznapi, tisztességesen élni próbáló emberek, akik belekeveredtünk egy állapotba, amiről nem tehetünk, amit nem mi akartunk, s amit most mégis meg kell tanulnunk uralni, anélkül, hogy bárki is megtanította volna valaha is, hogyan kell viselkednünk extrém helyzetben.
Két fizika-kísérlet és derékszögű háromszög között nem volt sosem téma az iskolában, hogy hogyan kell helyt állnunk kihívások idején, ahogy nyelvtanórán sem, hogy hogyan különböztessük meg az álhíreket a valóságtól, hogyan döntsük el, hogy kire hallgatunk. Voltak idők, amikor álmunkból felverve is mindent vágtunk a gerinchúrosokról és egyszikűekről, de alig valamit arról, hogyan vállaljunk felelősséget a saját egészségünkért. Akadtak helyzetek, amikor csapatokba kényszerültünk, mondjuk tesiórán, de ez nem jelentette azt, hogy a csapatmunkát is megismertük volna. Ha szerencsések voltunk, akkor volt egy olyan hobbink, sportcsapatunk, zenekarunk, szellemi közösségünk vagy munkahelyünk a későbbiekben, ahol megtapasztalhattunk, hogy minden, amit teszünk, kihat a körülöttünk előkre is, és ennek tudatában hoztuk meg döntéseinket – de ha nem, akkor bizony lehet, hogy csak a saját világunkba bezárva éltünk 2020 tavaszáig.
Épp ezeket a kérdéseket elemeztem magamban (nálam fejben mindig megy a műsor), amikor felsejlett előttem egy karakter képe: egy fiatal, kék hajú lányé, aki mindenhonnan kilóg, mert a kékhajúakhoz túl magas, a magasaknak pedig túl kékhajú. És amikor megvolt ez a kissé extrém karakter, beugrott, hogy mi történne, ha ő keveredne valamilyen furcsa helyzetbe. Például, egy olyan világban élne, amit épp le akarnak gyűrni az idegenek, és amelyben az egyetlen védekezési lehetőségünk az alufólia.
A Megbízom benned egy könnyed, fiatalos történet. A főhősnő, Lexi, éli a maga egyszerű, rutinokkal teljes életét, mígnem megismer egy másik fiatalt, aki felülírja benne, amit addig gondolt a világról. A két főhős olyan helyzetben találja magát, amelyben csak együttműködve, egymásban bízva léphetnek tovább.
A könyv egyik fő helyszíne egy reggeliző-kávézó, itt ismerkednek meg a fiatalok is. Nem volt tudatos döntés Lexit ebbe a közegbe helyezni, de a történet haladtával értelmet nyert számomra ez a motívum. Tudat alatt az dolgozhatott bennem, hogy több ismerősöm is a vendéglátásban dolgozik, és ők bizony az emberi viselkedés legkülönbözőbb vállfajaival szembesülnek nap mint nap. Lexi rutinos pincérnő, és ez egyben magyarázat arra is, hogy miért reagál viszonylag rezignáltan a főhős furcsaságaira. Tapasztalatom szerint a rutinos vendéglátósok épp így válaszolják meg a legkülönösebb vendégigényeket: egyetlen szemrebbenés nélkül.
Különös, hogy végül is ez lett az egyik legérintettebb szakma a járvány során, hiszen 2020-ban rengeteg étterem, kávézó, vendéglátóhely volt kénytelen bezárni kapuit, vagy teljes mértékben átszervezni tevékenységét. A regényemmel előttük is tisztelgek, mint ahogy a sofőrök, eladók és sok mindenki más előtt, a teljesség igénye nélkül.
A Megbízom benned nagyon más, mint az első két regényem: míg a Születésnap és a Kacskaringó esetében „belülről” dolgoztam, és olyan történeteket meséltem el, amelyek valahol már bennem voltak, a Megbízom benned meg sem született volna, ha nincs 2020. Talán épp ezért sikerült egy sokkal könnyedebb hangnemet megütnöm ebben a regényben: mindenképp szerettem volna szórakoztató formába önteni a valóságot. A Megbízom benned egy kísérlet volt, egy spontán ötlet, amit egy hónap alatt írtam könyvvé. Ugyanakkor, fontos mérföldkő az utamon abból a szempontból, hogy olyan szerzővé váljak, aki a jelent dokumentálja és a mai embereknek állít emléket.
