Szénási Krisztina egypercesei
– Szerinted itt van még?
– Nem tudom… szerinted?
– Fogalmam sincs.
– Ha itt van, biztosan nem akarja, hogy zavarjuk.
– Biztosan…
– Akkor jó.
Elhalkuló suttogás. Csap nyílik: vízzubogás. Csobogó kézmosás. Kézszárító nyekergés-zúgás. Léptek zaja: tétova dobogás.
– Figyu. Nem kéne mégis megkérdeznünk? Hogy jól van-e?
– Huhhh… izé. Szerintem, hagyjuk most.
– Oké…
– Úgy értem, csak zavarba hoznánk. Hagyjuk.
– Hát, jó.
– Majd szól, ha kell valami.
– Rendben.
Ajtó nyílik. Pillanatra beszökő kinti világ. Folyosói zsibogás. Érzékelhető távolodás.
Ajtó zárul. Néma csend.
Könnyes arcú kamasz fülel az egyik fülke ajtaja mögött. Vár néhány percet: megbizonyosodik róla, hogy magára maradt. Akkor, csakis akkor, lepattan a vécédeszkáról, amin addig gubbasztott. Arcát még egyszer pulóvere ujjába törli. Az ujj túl hosszú, föltűrni hiábavaló. Gyomra görcsbe rándul. Fél, hogy még ott van valaki a helyiségben. Fél vagy reménykedik: maga sem tudja. Nagy levegőt vesz, elhúzza a reteszt és kilép az ajtón.
A mellékhelyiség üres. A folyosón élesen harsan a szünet végét jelző csengő. A kamasz megáll. Az egyedüllétbe egy pillanatra beleszédül.
Odakint: igyekvő diákok kacajba vegyülő kiáltása. Odabent: némaság.
***
-Drágám! Én olyan nagyon boldog vagyok!
– Én is, Édesem.
– Úgy érzem, hogy majd kiszakad a szívem ettől a sok érzelemtől…
– Drágám!
– Legszívesebben világgá kiabálnám! Igen, világgá akarom kürtölni, milyen csodás az élet! Te nem így érzel?
– Dehogynem, Kedvesem. Dehogynem.
– Jaj, tudom, hogy nem lehet… tudom én, hidd el.
– Igen…
– Tudom. Hiszen, ezelőtt… mindig elszóltam magam. Igen, elszóltam, nem bírtam magammal.
– Oh, Drágám…
– És aztán, mikor nem sikerült akkor… akkor meg ott volt az a sok ember, aki csak sajnált… nem, AZT nem bírnám még egyszer elviselni!
– Tudom. Tudom.
– Persze nem kellett volna olyan hamar elmondani… de olyan boldog voltam akkor is… most meg… félek, hogy megint elrontom.
– Oh, Drágám! Nyugodj meg. Minden rendben lesz.
– Igen, félek, hogy megint túl hamar örülök, és akkor elrontom. És akkor megint ott állok majd némán és hallgatom majd azt a sok butaságot, belül meg zokogok… nem, nem szabad elmondani.
– Úgy lesz, ahogy szeretnéd.
– Nem, nem mondjuk el.
– Rendben van.
– Majd csak akkor, amikor már nem titkolhatjuk tovább… vagy még akkor sem.
– Rendben, Szívem. Rendben.
– Már nem is akarom elmondani másnak. Nincs szükségem rá, hogy tudjanak róla. Hogy kérdezősködjenek, vagy hogy közhelyeket ismételgessenek.
– Édesem…
– Nem mondjuk el! Hallgatunk, jó?
– Igen, úgy lesz, Kicsim. Hallgatunk.
***
Először a hangyákat követte.
Jöttek-érkeztek sorra, egymást után, tömött sorokban. Némelyik csak úgy, magában, mások apró kenyérmorzsákkal. Megint mások a többiek hátán, a sodrásba veszve. Rendszer volt a haladásban, egyenesen lépkedtek, céltudatosan. Mindig a legnagyobb összpontosítással, hosszan, kitartóan figyelte az apró bogarakat. Kicsiny ujjaival után-rajzolta útjukat, pöttöm lábacskáin követte őket a fészkükig, s ott kacagva nézte, ahogy elmerülnek. Majd visszatotyogott újra, az elejére, és ismét elölről kezdte.
Utána jöttek a tűzbogarak. Valójában úgy hívják őket, verőköltő bodobács. De ezt ő még nem tudta, nem értette, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelte. Nem nagyon kötötték még le a szavak. Annál jobban a mozgás: mert mozogtak a verőköltő bodobácsok, de még hogy! Egymásba gabalyodva, érthetetlen összevisszaságban. Ha az egyik előre ment, a másik hátrafele haladt. Ha hátrafele haladtak, akkor is előre mennek. Hát ki érti ezt? Elbűvölve követte sehovase-játékukat. Nézte, nézte, amíg csak el nem unta.
Azután elfáradt. A sok-sok inger telítette kicsi szívét, elméjét, mindent befogadni kész lényét. Olyankor egyszerűen lefeküdt, és megpihent a frissen nyírt fűben. Szerette az illatát, a színét, a tapintását. Pinduri ujjaival a fűszálak közé markolt. Élvezte, ahogy a zöld selyem végigsimogatja ujjacskáit. Néha el is aludt, ott, édesanyja ölelésében, a pléden. Egyik tenyerét ilyenkor is a fűszálakon pihentette.
Zajtalanul fejlődött benne az élet.