Végül felhagysz a karcsapásokkal, és megállsz.
Óvatosan a hátadra fordulsz, nagy levegőt veszel, és kifújva engeded, hadd vigyen magával az áramlat.
A víz lágyan simogatja a hajadat, és te sodródsz tovább. A füledbe lassan becsorognak az első cseppek. Nem szereted. Ösztönösen kapod fel a fejed, majd a következő pillanatban vissza is ejted azt. A víz ismeri az utat. Ez most a türelem ideje.
Tekintetedet az égnek szegezed. Nem látod az irányt, nem ismered az irányt. Össze-vissza hánykolódsz, egyszer jobbra, egyszer balra, úgy érzed. Bármelyik pillanatban megállhatnál, hogy karod erejével újra irányt szabj utadnak. Döntötted, hogy nem teszed. Ez a bizalom ideje.
Apró vízfodrok öntik el a vízfelszínt alattad, fölötted, körülötted. Hagyod magad ringatni, élvezed a hullámok békés ritmusát. Fáradt vagy: kimerített, míg ide eljutottál. Tested oly könnyed, mint egy tollpihe, és vele együtt a lelked is. Ez a megbékélés ideje.
A víz és te már eggyé váltatok, átadtad magad az elemi erőnek. Idő és tér jelentéktelen. A következő pillanatban a partra vetődhetsz, vagy egy vízesés húz le magával a mélybe. Ahogy nő benned a bizonytalanság, úgy válsz egyre súlytalanabbá. Elérkezett a hit ideje.
Lélegzel, ringatózol, sodródsz, áramolsz tovább. Engedni magad elvezetni a célhoz, a legnagyobb döntésed.
Megérkeztél.
